Lo juro otra vez - 8. fejezet

Sziasztok!

Tudom előbbre ígértem a részt, de annyi minden közbejött, hogy egyszerűen örültem, ha 5 szabad perchez jutottam, hogy kifújjam magam. Ne haragudjatok a késésért! Az ember egyébként azt hiszi, hogy a pszichológiai tréning az egy kategória az iskolai osztályfőnöki-ének-tesi-rajz-technika vonallal, amikor csak ül az ember, mint dinnye a dinnyeföldön, de meg kell hogy cáfoljam ezt a tényt. Agyilag úgy lefáraszt, hogy csak na... Ne de zárójel bezár. :) Az olvasnivalókkal is nagyon le vagyok maradva, de most ez a hetem nem lesz annyira rohanós, még egy szabad csütörtököm is lesz és ígérem mindenkinél bepótolom a lemaradásomat és még kommentet is fogok majd hagyni hétvégéig. Na de nem rizsázok tovább, jöjjön a rész, amihez jó olvasást kívánok! :) A Kommenteket és pipákat pedig továbbra is nagyon köszönöm! :)

Puszi:

Detti

U.I.: megpróbálom a héten feltenni a maradék két részt a Lo juroból és akkor jövő hét közepén érkezik az Un sueno II. évadának első része. :) ;) Na ki várja? :D

A kezem önkéntelenül is a még egyenlőre lapos hasamra simítottam és képtelen voltam felállni és kienni a fürdőszobából. Annyit álmodoztam róla, hogy milyen lesz, ha a szívem alatt fogom hordani a Gonzaloval közös gyerekünket és most mégsem tudom, hogy mit kellene éreznem. Pár órával ezelőtt kimondták a válást és azt hittem, hogy köztünk minden szál elszakadt, most pedig itt ülök a kezemben a pozitív teszttel, ott belül pedig egy kezdödő élettel, aki talán azon a szerelmes éjszakán fogant meg, amikor egy rövid időre újra egymásra találtunk és ezentúl örökre összeköt minket, bármi is áll a hivatalos papírokban. Teljesen összezavarodtam... Odamentem a mosdókagylóhoz és engedtem ki egy kis hideg vizet, hogy megmoshassam az arcom, ettől reméltem, hogy kitisztítja a fejem. Meredten bámultam a saját tükörképemet és nem ismerte magamra. Egy teljesen kisírt szemű nő nézett szembe velem, aki úgy festett, mint egy veréb, aki véletlen egy tornádó útjába került és azonkívül, hogy elázott még a szél is megtépázta a tollait aztán elvitte magával több száz kilométerrel arrébb és most azt sem tudja, hogy hová került. Néhány perc bambulás után aztán elhatároztam magam és kisiettem a fürdőszobából. A még mindig a kanapén heverő táskámból előkerestem a telefonom és megnyitottam a telefonkönyvet. A kijelzőn Gonzalo számát láttam, de képtelen voltam megnyomni a zöld gombot. Forgattam a telefont a kezemben, hol letettem az asztalra, hol felvettem onnan és ezerszer újra átolvastam a telefonszámot. A számhoz egy kép is tartozott, amin az exférjem mosolygott a kamerába és igazából ekkor ért el a tudatomig feldolgozva az az információ, hogy délután 3 óta egyedülálló vagyok és ismét Esperanza Julia Navarro a nevem, nem Esperanza Higuaín. Mások esetében ilyenkor már a gondolathoz szoktatják magukat a frissen elvált felek, hogy ismét szabadok, a mi esetünkben azonban épp most köt össze minket az élet visszavonhatatlanul és örökre ezzel a gyerekkel, akinek létezése még az én titkom és el kell döntenem, hogy megosztom-e másokkal...megosztom-e Gonzaloval... A kezem ismét a hasamra tévedt és ismét kibuggyant pár szemtelen könnycsepp a szememből, amik aztán lassan végigfolytak az arcomon. Miért kell így lennie? Nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépésem és ott a kanapén ülve minden nagyon bizonytalannak tűnt, kivéve egy dolgot: eldöntöttem, hogy ezt a gyereket megtartom és ha úgy hozza az élet, akkor egyedül fogom felnevelni, de nem fogom eldobni magamtól. Átmentem a hálószobába és egy nagy sóhaj kíséretében végigdőltem az ágyon. A szemeim lassan lecsukodtak és elaludtam, álmomban pedig újra egy pár votunk Gonzaloval és volt egy tündéri kisbabánk is, aki a legtöbb vonását az apjától örökölte... Másnap reggel meglepetten néztem körül, amikor megszólalt az ébresztőórám. Elöző este még csak át sem öltöztem, csak ledőltem és elaludtam. Hirtelen minden olyan volt, mintha csak álmodtam volna, de elég volt betenni a lábam a konyhába, hogy kinyitva a hűtőt elfogjon az émelygés és rosszullét, aztán kiadjam magamból azt, ami nem is volt bennem. A homlokom a hideg csempének támasztottam és vártam, hogy elmúljon a rosszullétem, közben pedig megpróbáltam végiggondolni, hogy mit is csináljak. Gondolatban készítettem egy listát arról, hogy melyek a legsűrgősebb elintéznivalók és mire a végére értem, elmúlt a menetrendszerinti reggeli rosszullétem is. Miközben a reggeli teendőimet végeztem, felhívtam az orvosom, hogy időpontot kérjek és betelefonáltam a múzeumba is, hogy erre a hétre szabadságot kérjek, amit természetesen megkaptam. Képtelen lettem volna a különféle leletek és krónikák tanulmányozására, az összefüggések felderítésére és az ellentmondások kibékítésére, amikor a saját életemben is akad bőven megoldanivaló probléma. Hiába próbáltam legalább a jegyzeteimet átnézni, hogy melyek is a legfontosabb tudnivalók Katalónia és Kasztília egymás közti háborúiról, de nem bírtam arra koncentrálni, amit a papíron olvastam. Egy idő után meg is untam a nyüglődést és felhívtam az édesanyámat aztán nekiálltam bepakolni néhány ruhát az elkövetkezendő pár napra és elutaztam Valladolidba. Úgy éreztem, hogy ha még pár órát egyedül kell eltöltenem a madridi lakásban, abba beleőrülök. Hiába volt nagyon otthonos a belső, mégsem éreztem magam otthon benne. Valami, mindig arra kényszerített, hogy meneküljek onnan, de még magam sem értettem, hogy mi ez az érzés és honnan jön, csak azt éreztem, hogy mindig csinálnom kell valamit és képtelen voltam nyugton ülni, a szülői háztól ezzel ellentétben pedig azt reméltem, hogy legalább pár nyugodt napot kapni fogok, ha elmegyek oda. A szüleim, mellettem álltak és támogattak akkor is, amikor összeházasodtunk Gonzaloval és most is számíthattam rájuk, amíg a válás le nem zajlott, reméltem, hogy ez esetben sem lesz ez másképp. Édesapám, bár ki nem állhatja a Real Madridot, Gonzalot  mégis el tudta fogadni. Eleinte persze furcsán nézett rám, amikor megtudta, hogy ki udvarol a lányának, de elég volt csak pár szót váltaniuk egymással, rögtön a szívébe zárta és nyugodt lélekkel bízta a kisebbik hercegnőjét a világhírű focistára. Édesanyám szintén nagyon megszerette a most már exférjemet és talán még jobban elszomorította, hogy nem múkődött a házasságunk és válás lett a vége, mint engem. A múlt napon nem egy üzenetet kaptam tőlük, amiben néhányan ügyesen elrejetett kérdéssel megpróbálták kipuhatolni, hogy hogyan is érzem magam a történtek miatt, de nem ugrottam bele a csapdába, bár így csak elodázni tutam a választ, mert anya rögtön látta rajtam a megérkezéseet követően, hogy semmi sincs rendben, de nem faggatott. Tudta, hogy elmondom majd neki. A napok gyorsan követték egymást és csak pár pillanatnak tűnő pár nap után azt vettem észre, hogy délután vissza kell utaznom az egykori spanyol fővárosból a jelenlegibe, mert a szabadságomnak vége. Kinn ültem a hintán, ahol gyerekként annyit játszottam. Körülnéztem az udvaron és számtalan emlék jutott az eszembe...a fa, ahová ezerszer felmásztam...a virág, aminek a szirmait letépkedtem...a nyugágy, ahol apa feküdt, amikor lelocsoltam egy meleg nyári napon... Vajon ez a baba, aki még olyan aprócska, hogy nem is látszik lesz olyan eleven, mint én voltam? Ő is le fog esni a fáról? Állandóan tele lesz majd horzsolásokkal, mert nem képes megülni a fenekén és mindig olyat csinál majd, amilyet nem kellene? Nekitámasztottam a fejem a hinta láncának és sóhajtottam egy nagyot. Bármit megadtam volna érte, hogy visszamehessek az időben és ismét gyerek legyek, akinek az a legnagyobb problémája, hogy anya már megint  a legizgalmasabb résznél hagyta félbe az esti mesét. Felálltam a hintáról, aztán bementem a házba. Anya éppen a konyhában mosogatott én pedig megfogtam egy konyharuhát és melléálltam, hogy segíthessek neki törülgetni.

-         Régen képtelenség volt, hogy rávegyelek bármi olyanra, aminek köze van a mosogatáshoz. – hagyta félbe a munkát egy pillanatra és rámmosolygott, aztán folytatta tovább és átnyújtott egy tányért.

-         Még ma sem ez a kedvenc elfoglaltságom. – jegyeztem meg miközben szárazra töröltem.

-         Van, ami sohasem változik. – nevette el magát anya én pedig jobban szemügyre vettem őt. Bár a nevetése ugyanúgy gyöngyözött, mint régen, a fekete hajában már megjelent pár ősz hajszál jelezve, hogy az idő bizony nem áll meg és nyomot hagy maga után...

-         Anya, én nem tudom mit tegyek. – fakadtam ki. – Már napok óta gondolkozom rajta, hogy megmondjam-e Gonzalonak vagy ne? Annyira hülye helyzetbe kerültünk... – tettem le a konyharuhát.

-         Valóban nem minden nap történik meg, hogy az ember a válása napján tudja meg, hogy gyermeket vár...de Gonzalonak joga van tudni róla, hisz ő az apja. Az unokám az ő gyereke is, nem csak a tied.

-         Tudom... – sóhajtottam fel – de... félek...

-         Gonzalotól?

-         Gonzalo reakciójától.

-         Kicsim! Én csak tanácsot adhatok, de nem beszélhetek vele én, ezt neked kell megtenned és lehetőleg minél előbb, amíg még Madridban van. – tette rá a kezét az enyémre. - Esperanza, most nem vizsgázni fogsz vagy doktorit védeni, hogy attól kelljen tartani, hogy valaki bele köt abba, amit mondasz. Nem ismered Gonzalot eléggé ahhoz, hogy tudd, hogy mi lesz a reakciója?

-         De ismerem...viszont akkor még házasok voltunk, most pedig elváltunk, teljesen más a szituáció.

-         Ő viszont nem lett más.

-         Csak az árnyéka lett saját magának...Anya, te nem láttad őt a tárgyaláson...én sosem hittem, hogy ennyire össze tud törni... – jutott eszembe az a délután és igyekeztem visszapislogni pát könnycseppet.

-         Azért készült ki ennyire, mert szeret téged Esperanza.

-         Akkor miért hazudott nekem? Miért csalt meg? – tettem fel két kérdést elcsukló hangon.

-         Nézd kicsim, mind a ketten emberek vagytok és az emberi természethez hozzátartozik, hogy képes hibázni. Hol csak egy apróságot rontunk el, amihez elég egy bocsánatkérés, de van hogy annyira tönkretesszük a dolgokat, hogy rengeteg időnket és energiánkat rá kell fordítani, hogy rendbe hozzuk, ha ez egyáltalán sikerül.

-         Ezt soha nem fogja rendbe hozni! – jelentettem ki határozottan - Ezért is váltunk el, de most már mindegy is... – vontam meg a vállam közönyt színlelve.

- Esperanza, én tudom, hogy mi történt és miért váltatok el, de most engedd meg ennek az öregasszonynak, hogy megossza veled, amit gondol. Kislányom,nálam jobban senki sem ismer téged. Én előbb tudom, ha valami nem stimmel veled, mint azt kimondanád. Emlékszem rá, hogy mit mondtál nekem, amikor a válásodról beszélgettünk és nehogy azt hidd, hogy nem vagyok tisztában az érzéseiddel. Te még mindig szereted az a fiút, bármit is írjon az a papír, mert csak annak fáj a hiánya, akit szeretünk. Sok nő ha abban a helyzetben lenne, mint te, elvetetné a gyereket, de neked ez eszedbe sem jutott és nem csak a neveltetésed miatt, hanem azért is mert tudat alatt ragaszkodsz hozzá, hisz összeköt titeket örökre. Tudom, hogy mennyire fáj, hogy megcsalt és ez nem is volt szép dolog tőle. Beszélnék is a fejével erről, de csak úgy, hogy apád ne tudja meg, hogy vele beszélek, mert kitekerné a nyakát, amiért ezt tette a kis hercegnőjével – mosolyodott el anya – de te már felnőttél és ami kettőtök között történik, abba én nem szólok bele. Esperanza, tudom, hogy most csendben ki fogsz menni a konyhából, aztán majd a szobádban végigdőlsz az ágyon és morogsz magadban, hogy milyen jó, hogy anyád ennyi szerelmes regényt olvasott és párkapcsolati tanácsadónak képzeli magát, de akkor is kimondom. Az nem jutott az eszedbe, hogy Isten egy újabb lehetőséget akar nektek adni ezzel a babával? – fejezte be a gondolatait anya, én pedig úgy néztem rá, mint aki most látott életében először fehér embert. Teljesen igaza volt abban, hogy mit fogok gondolni erről, amit elmondott. Egy romantikus regényben biztos úgy írták volna meg, hogy ezután a nő bepattan a kocsijába, meg sem áll a férfi lakásáig miközben egyfolytában hívja vezetés közben. A férfi mindeközben a bőröndjeit pakolja tele és elered az eső. Észreveszi, hogy az exfelesége kereste, aztán kilesve az ablakon meglátja az ismerős autót, mire lesiet a lépcsőn, a nő elmondja, hogy terhes és csókolóznak egyet az esőben, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak... Csak egy a baj ezzel, bármilyen szép is: az élet nem egy romantikus regény és nem is lesz az. Anya fürkészőn nézte az arcomat és magában talán már számolta a másodperceket, hogy mennyi idő után megyek majd ki a konyhából, de ezúttal nem mentem ki onnan, hanem csak átöleltem. Pár pillanatra becsuktam a szemem és minden olyan volt, mintha ismét gyerek lennék. Mintha hiába teltek volna el az évek, semmi sem változott volna, ami részben igaz is volt: még mindig anya lánya voltam. Nem akartam elrontani ezt az illékony varázst, ami akkor ránk telepedett azzal, hogy kifejtem a véleményem az utolsó utáni dobásról, de inkább visszaszívtam. A tagadás ez esetben csak megerősítést jelente, ezt pedig nem akartam. Egyszer neki is el kell majd fogadnia, hogy Gonzalo többet már nem a veje, bármennyire szereti is az argentint. Kis idő után felmentem a szobámba és ledőltem az ágyra. Átgondoltam, amit anya mondott és igazat adtam neki, de csak a baba kérdésben. Nem titkolhatom el Gonzalo elől, hogy tőle várok gyereket. Elszántam magam, hogy gyorsan összepakolok, beülök az autóba és meg sem állok Madridig. Ha beszélni akartam vele, még el kellett érnem mielőtt felszáll a gépe.  A ruháim összehajtogatásával nem sokat törődtem, csak gyűrtem be őket a táskámba, ahogy a kezembe akadtak. Addig akarta elindulni, amíg ismét meg nem futamodok és azt nem tudtam kiszámolni, hogy a határozottságom 1 perc vagy 2 óra után száll el, mint homokszem a szélben. Gyorsan búcsúsztam a szüleimtől, aztán rögtön a spanyol főváros felé vettem az irányt, ám alig hagytam el a szülővárosom határát dugóba keveredtem. A sor kilométeres hosszúságú volt és csak lépésben tudtunk haladni, az idő pedig egyre jobban múlt. Megadva magam a sorsnak hátradőltem a vezetőülésben, amikor rátévedt a tekintetem a táskámra és hirtelen nem is tűnt olyan banálisnak az elképzelésem arról, ahogyan ezt egy szerelmes regényben megírnák. Elővettem a telefonom és kikerestem Gonzalo számát, aztán tárcsáztam és kihangosítottam. Kicsöngött az én szívem pedig majd kiugrott a helyéről, miközben a monoton berregést hallgattam. Már majdnem feladtam, amikor felvette.

-         Mi történt Espe? Baj van? – hallottam meg a jól ismert hangot a vonal másik végén, amint aggodalomal telve kezdett el faggatni.

-         Nyugtass meg, hogy még nem a Barajason vagy! – vágtam rá ijedten. A háttérből beszélgetés és utcazaj hallatszott, biztos voltam benne, hogy nem otthon van.

-         Nem, Cachitoval ültünk be a De Mariába, átbeszélünk pár dolgot. Éjjel fél 12-kor fog majd csak felszállni a gépem. – magyarázta – De mondd már el kérlek, hogy miért fontos ez! Baj van? Olyan furcsa a hangod...

-         Beszélnem kell veled Gonzalo!

-         Hallgatlak!

-         Ez nem telefontéma.

-         Hol vagy most?

-         Épp a dugóban araszolok Valladolidból Madrid felé. Vagyis most már normálisan tudok haladni. – kerültem ki az útzárat, ahonnan már viszonylag rendes tempóban tudtam folytatni az utam a főváros felé. – Olyan háromnegyed óra múlva otthon leszek.

-         Egy óra múlva ott leszek a lakásodnál.

- Várlak! – vágtam rá, aztán ki is nyomtam a telefont. Percekig csak a kilégzés-belégzést gyakoroltam, hogy a normális ritmusára állítsam vissza a szívdobogásom és a légzésem. Még jobban szorítottam a kormányt, tudtam, hogy innentől már nincs visszaút. Egy órám van, hogy kitaláljam, hogy mit fogok mondani neki. Szemtől szemben fogok állni vele, Gonzalo pedig várni fogja a magyarázatom...el kell mondanom neki...

***

Idegesen néztem félre az óráról és felpattanva a kanapéról odamentem az ablakhoz. Kezemben egy bögre borsmenta tea volt, amelyet apró kortyonként iszogattam. Attól reméltem, hogy megnyugtat majd egy kicsit, de ez esetben semmilyen hatása nem volt. A függönyt félrehajtva figyeltem az utca forgalmát és vártam, hogy leparkoljon a ház előtt a jól ismert fehér Audi. Ahogy fogyott a teám és teltek a percek, úgy lettem én is egyre idegesebb és csak arra figyeltem fel, hogy remegni kezd a kezem. Gyorsan kiittam a maradék teám, aztán kivittem a konyhába a bögrét és inkább a kezeim tördeltem. Addig sem remegtek. A szomszédjai már rég hazaértek a szokásos hétvégi kirándulásokból és már az utolsó hűtőtáskát is bevitték a házba, amikor a környék családi méretű autói közül jócskán kirívó fehér Audi Q7 parkolt le a ház előtt. Vettem egy nagy levegőt, aztán elléptem az ablaktól. A kapu nyitva volt, így a megbeszéltek szerint az exférjem csak kinyitotta és bejött, aztán kopogtatott az ajtón.

-         Esperanza minden rendben? – fogta volna meg a kezem, de aztán meggondolva magát  visszahúzta és csak aggodalmas tekintettel nézett rám.

-         Gyere be! Ezt nem ajtóban kellene megbeszélnünk. – álltam félre, hogy bejöhessen. – Nem ülsz le? – mentünk át a nappaliba.

-         De. Köszönöm! – tette le magát a kanapéra. – De mondd már el, hogy mi történt! Megijesztesz...annyira sápadt vagy és a hangod is olyan volt a telefonban... Nagyon nagy a baj? – meredt rám a válaszra várva Gonzalo. Láttam rajta, hogy egymás után játssza le a fejében az összes lehetőséget, ami csak szóba jöhet és egyik elképzelése sem túl pozítiv töltetű.

-         Gonzalo – sóhajtottam – egy nagyon fontos dolgot kell mondanom neked. – ültem le mellé és a szemébe néztem, de képtelen voltam folytatni.

-         Hallgatlak! – noszogatott az argentin és egyre aggodalmasabb képet vágott.

-         Tudom, hogy ez most furcsa lesz.... – kezdtem bele a vallomásba, de inába szállt a bátorságom – Nem tudom elmondani. – ráztam meg a fejem és az arcom a kezeimbe temettem.

-         Istenem....Te beteg vagy! Mennyire súlyos? Gyógyítható? – nézett rám együttérzőn, mire én kínomban felnevettem.

-         Nem vagyok beteg.

-         Akkor? Kérlek ne kínozz! Mi az az életbevágóan fontos dolog, amit mondani akarsz? Mi van veled Esperanza? Még soha nem láttalak ilyennek. – fogta meg a kezem.

-         Emlékszel Szantorínire? – nyeltem egy nagyot - Arra az éjszakára, amikor kibékültünk? – próbáltam rávezetni, miközben felálltam mellőle és fel-alá kezdtem járkálni, mint egy ketrecbe zárt vad.

-         Hogy is felejthetném el? Az volt az egyik legszebb éjszaka, amit veled tölthettem.

-         Javíts ki ha tévednék, de nem védekeztünk.

-         Szedted a bogyóidat, nem?

-         Nem. – álltam meg a szoba közepén és egyenesen Gonzalora néztem. Az argentin arckifejezése egyből döbbentté változott.

-         Hogyhogy nem? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

-         Amióta elköltöztem tőled senkim sem volt és Szantorínit sem úgy terveztem. – hadartam el idegesen.

-         De ez most....Várjunk csak! Dios mio!... – kezdett el tátogni, mint a halak és egy számomra meghatározhatatlan érzelmet tükröző arckifejezéssel nézett rám, amikor végre rájött az összefüggésre.

-         Babát várok Gonzalo....apa leszel. – törtem meg a csendet.

-         Ez biztos? – kérdezett vissza még mindig kissé hitetlenkedve és olyan arcot vágott, mint egy kisgyerek, amikor megkapja a régen áhított játékát karácsonyra, de nem biztos benne, hogy tényleg játszhat-e vele.

-         Még nem voltam orvosnál, de a teszt, ha pozitív az eredmény, akkor 90%-ban biztos. Akarsz kézzel fogható bizonyítékot is rá? – kérdeztem mire ő bólintott és odalépett hozzám. Megfogtam a kissé remegő kezét és becsúsztattam a felsőm alá, aztán kcsit megnyomtam vele a kellő helyén a hasam, ami keményebb volt, mint máskor szokott lenni. – Érzed? – kérdeztem, mire Gonzalo szeme gyanúsan kezdett el csillogni és ráhajtotta a fejét  vállamra, aztán elvette a kezét és hirtelen felkapott a nappali közepén és nevetve pördült velem párat.

-         Apa leszek! El sem hiszem.... Lesz egy gyerekünk, Esperanza! – állított ismét talpra, de csak azért, hogy ismét megölelhessen. Karjai bilincsként fonódtak a derekam köré és bármennyire szerettem volna elkerülni, hogy megcsókoljon még sem tudtam. Minden érzését belesűrítette abba a csókba, de én erőt vettem magamon és eltoltam magamtól.

-         Mi már nem vagyunk együtt Gonzalo. – tettem kersztbe a karjaim a mellkasom előtt, hogy ezzel is védjem magam tőle.

-         Na és? Az a gyerek az enyém is és ha tetszik, ha nem mi vagyunk a szülei. Összeköt minket, bármit is írjon a hivatalos papír. Ugye nem akarod elvetetni?

-         Dehogy akarom elvetetni! Meg fogom szülni és fel fogom nevelni, ha lesz mellettem valaki, ha nem.

-         Esperanza....tudod, hogy rám számíthatsz. Egyébként most hogyan tovább?– nézett rám reményt tükröző szemekkel.

-         Ez semmin sem változtat. – jelentettem ki ridegen. – Előbb kellett volna gondolkoznod.

-         De azt ugye megengeded, hogy elkísérjelek pár vizsgálatra? – kérdezte halkan. – Az a baba az enyém is, én vagyok az apja.

-         Persze, hogy jöhetsz majd. Nem akarlak eltiltani tőle, hisz a te gyereked is.  – kezdtem el a blúzom alját babrálni.

-         De nem gondolod át még egyszer, hogy...

-         Nem gondolom át... – tartottam egy kis szünetet. Még nem szoktam meg, hogy már nem hívhatom mi amornak vagy bármelyik becenevén, amit valaha is mondtam neki. -  Ez a vonat már elment Gonzalo. – ültem le mellé és mélyen a szemébe nézve mondtam, aztán nem bírtam tovább állni a tekintetét. Pár percnyi csend telepedett ránk és csak a beszűrödő utcazajt meg gyerekzsivajt hallottuk.

-         Egyébként hogy érzed magad? – nézett rám ismét az exférjem.

- Reggelente mindig rosszul vagyok, de ez majd egy idő után el fog múlni. – válaszoltam neki, aztán még végighallgattam jó néhány kérdését onnantól kezdve, hogy mikor láthatja majd először az ultrahangképen keresztül azon, hogy mikor tudjuk meg, hogy fiú-e vagy lány egészen az olyan nagyobb horderejű kérdésekig, hogy mit teszünk majd ha az Higuaín familía is tudomást szerez róla, hogy útban van a legkisebb argentin és a család nőtagjai kéretlenül is hasznos tanácsokkal és egyebekkel szeretnének majd ellátni egymásra licitálva. Gonzalo még mindig a hír hatása alatt állt és ennyire boldognak nem is tudom, hogy láttam-e valaha, mint akkor. Több órányi beszélgetés és egy vacsora után úgy ment vissza a moralejai házba, hogy lemondta az utazást. Ezen a nyáron nem ment haza lazítani kicsit Buenos Airesbe, hanem velem maradt Madridban, bármennyire is hajtogattam neki, hogy 1-2 hétre nyugodtan hazamehet látogatóba. Vigyázni akart rám és a kicsire, úgy is búcsúzott tőlem, hogy hívjam fel, ha bármire szükségem lenne, akár az éjszaka közepén is, nem fogja kikapcsolni a telefonját. A ház előtt beszállt az Audiba én pedig egész addig álltam a kapuban, amíg el nem tűnt a szemem elől a féklámpája. A kezem a hasamra tettem és halkan odasúgtam a pocaklakómnak, hogy az ő apja a legcsodálatosabb és legszerethetőbb ember a világon...