Un sueno en realidad I. - 37.fejezet

Helló!

Az utolsó előtti fejezetet hoztam az Un sueno első évadából. A fejezet befejezése előrevetíti, hogy mi lesz az utolsó fejezetben. ( Ne utáljatok! ) Többet nem is mondanék. Jó olvasgatást kívánok hozzá és köszönöm a pipákat meg a kommenteket! :) 

Puszi:

Detti

A Madridba érkezésemre következő hétvégén játszottak a fiúk a Barcelona ellen. Már napokkal a meccs előtt elkezdtek hangolni szinte mindenhol a talán a bajnoki címet eldöntő találkozóról. A próbák szünetében is egyre többet szóba került a táncosok közt is, hogy ki mit vár a meccs végkímenetéléül és az egyébként egységes Primavera 2 táborra szakadt: madridisták és katalán pártiak. Nem volt olyan ember, aki ne tette volna le a garast valamelyik csapat mellett. Még az is, akiről azt hittem, hogy nem szereti a futballt a meccs előtti napon egy hófehér Madrid mezben jelent meg a próbán. 4 pont volt a különbség a 2 csapat közt. Ha nyernek, akkor tesznek egy lépést afelé, hogy ismét megvédjék a bajnoki címet, ha vesztenek, akkor minden remény oda. Én a szokásosnál is sokkal jobban izgultam, amikor Anával az A torony felé igyekeztünk a hatalmas tömegben. A szurkolók hangoltak és egymás után énekelték el a katalánokat szidó és a csapatunkat dicsőítő pár soros vagy pár strófás rigmusokat, dalokat. Nekem ez volt életem első olyan El Clásicoja, amit a helszínen nézhettem meg élőben és Anával el sem tudtuk képzelni, hogy nem vágják zsebre a 3 pontot. 16 meccse nem találtak legyőzőre a bajnokságban, hát miért pont a Barca lenne a kivétel? Amikor elhangzott a kezdő sípszó még talán a legelvakultabb Barcelona fanok sem számítottak rá, hogy az lesz a meccs vége, ami. A találkozó madridi szempontból nagyon jól kezdődött, mert a 14. percben Sergio beadását Gonzalo befejelte a kapuba és ezzel azt hittük, hogy a saját kezünkbe vettük a meccs irányítását, ám épp ezután vesztette el az egész Madrid a fonalat. A Barcelona megfordította az állást és őrült ámokfutásba kezdett a Santiago Bernabéuban. A harmadik katalán gól után még Sergio szépített, de aztán tehetetlenül kellett végig néznünk, ahogy a barcelonaiak még hármat gurítanak Ikernek. Én és még sokan mások teljesen megbénulva bámultuk az eredményjelzőt és azért fohászkodtunk, hogy ébredjünk fel ebből a rossz álomból. Ökölbe szorult kézzel bámultuk a saját stadionunkban ünneplő katalán játékosokat és próbáltunk nem odafigyelni a provokáló megjegyzésekre. Mielőtt Anával elhagytuk a helyünket még egyszer felnéztem az eredményjelzőre. Hátha mégiscsak egy rossz álom volt ez a meccs és nem az áll rajta, ami, ám csalódnom kellett. Real Madrid – Barcelona 2:6 virítottak a betűk és számok. Otthonában alázták meg a klubot és ezzel a meccsel elbuktuk az egyetlen trófeát, amire még volt némi esélyünk. Szótlanul mentünk a szokott helyünkre megvárni a fiúkat. Minket is nagyon lesúlytott ez a nagy arányú vereség az ősi riválisunktól, nem csak a játékosokat. Tanácstalanul és megalázottan álltak meg interjút adni mielőtt elhajtottak a stadionból. Mindegyikük közhelyeket mondott csak a sajtó képviselőinek. Mit is mondhattak volna ezek után? Gonzalo arcán nyoma sem volt a jó kedvnek, ő meg sem állt nyilatkozni, hanem egyenesen odajött hozzám, én pedig olyan szorosan öleltem át, ahogy csak bírtam. Szerettem volna valami okosat mondani neki, de nem tudtam, így csak egy-egy öleléssel vagy egy-egy érintéssel próbáltam a tudtára adni, hogy mellette vagyok. Az argentin sem nagyon volt beszédes kedvében és a vacsoráját is csak a villájával tologatta ide-oda a tányérján. Amikor elment lefeküdni, utánamentem és hozzábújtam. Engem hamar elnyomott az álom, de rajta láttam másnap reggel, hogy nem sokat aludt, viszont ezután már képesnek érezte magát rá, hogy túllépjen a megalázó vereségen. Hiába szerezték meg már akkor a bajnoki második helyet még volt néhány forduló hátra és a szurkolóknak arra volt a legnagyobb szüksége, hogy győzni lássák a saját csapatukat, ő pedig a góljaival akart hozzájárulni ehhez.  Nekem már a meccs másnapján próbára kellett sietnem mint ahogy minden reggel is egészen a bemutatóig. Reggeltől estig csak táncoltam, táncoltam és táncoltam, miközben az ebédszüneteimet rendszeresen Anával töltöttem a próbateremhez és később a színházhoz közel eső éttermek valamelyikében. Annyi, de annyi megbeszélnivalónk volt és megpróbáltunk annyi mindent bepótolni, amennyit csak tudtunk. Mikor egy-egy fárasztó napnak vége lett, rögtön hazamentem. Az estéimet Gonzalo számára tartottam fenn és még ha maga a király hívatott volna vacsorára, akkor is elutasítottam volna a meghívását. Legtöbbszor otthon maradtunk, kettesben és még a lehetőségét is igyekeztünk kizárni annak, hogy bárki megzavarjon minket, de volt, hogy bementünk a városba és ott szerveztünk magunknak valami programot. Úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna és nagyon élveztem az időt, amit a tánccal, aztán a barátaimmal és Gonzaloval tölthettem. Ám bármennyire sokat mosolyogtam is, belül még mindig az európai turné miatt rágódtam. Egy valamiben voltam biztos: el akarom fogadni. De miként mondjam ezt meg Gonzaloéknak? Annyiszor beszélni akartam erről velük, de gyávaságból megfutamodtam és halogattam a dolgot. A bemutató előtti éjjel is emiatt forgolódtam, mert az időm vészesen fogyott. Bazterrico választ akart, ezt pedig addig nem adhattam meg neki, amíg nem rendeztem el mindent. „Majd a bemutató után” – csítitottam a lelkiismeretemet és nagy nehezen végre sikerült elaludnom, de már jóval az ébresztőóra előtt visszatértem az álmok földjéről.

-         Buenos Días, bonita. – cirógatta meg az arcom Gonzalo, amikor észrevette, hogy ébredezi kezdek mellette.

-         Buenos Días, mi amor. – nyújtoztam egyet, aztán adtam egy puszit a szájára.

-         Csak ennyit kapok? – kérdezte szomorkás arcot vágva.

-         Figyelmeztetlek, hogy te akartad! – jelentettem ki és a tarkójánál fogva lehúztam magamhoz egy szenvedélyes csókra.  – Most már ne legyél telhetetlen. – simogattam meg az arcát, miután szétváltunk. Az argentin letette a fejét a párnára, én pedig odabújtam hozzá. A fejem a mellkasán nyugtattam és a bal kezemmel a felsőtestét kezdtem el simogatni, mire elmosolyodott.

-         Szeretlek! – szorított magához fél kézzel és adott egy puszit a homlokomra.

-         Én is téged. – fészkeltem be magam még jobban a karjai közé.

-         Mikorra kell a színházba menned? – kérdezte meg egy váratlan témaváltással.

-         Sajnos megint korán ott kell lennem. – fintorogtam - Néhány jelmezen még el kell végezni az utolsó simításokat és ehhez ránk is szükség van.

-         Értem.

-         Már most kelnem kéne. – nyomtam ki az ébresztőórát.

-         Még maradj itt öt percet! – kezdte el a nyakamat csókolgatni – Csak öt percet. – indult vándorútra a keze a testemen.

-         El fogok késni.

-         Nem fognak belehalni. – bújt be a takaróm alá.

-         Gonzalo! – eredetileg erélyesen rá akartam szólni, de a vége leginkább vinnyogásra hasonlított, miután megéreztem, hogy az argentin merre kalandozik.

-         Eeeh? – dugta ki a fejét a takaróm alól és kérdőn nézett rám – Mondtál valamit?

-         Csak azt akartam mondani Gonza ... – haraptam be az alsó ajkam, mert időközben visszabújt a takaróm alá és piszok módon kihasználta, hogy ennyire jól ismerte az érzékeny pontjaimat.

-         Hogy? – kérdezett vissza, miközben végre előbújt a rejtekhelyéről és fölém gördült. Még az óriáspólóm anyagán keresztül is éreztem az apró szikrákat pattani, amikor az én mellkasomhoz ért az ő meztelen felsőteste.

-         Hogy nem játszol tisztességes eszközökkel. – karoltam át a nyakát.

-         Az lehet, de vállalom a következményeket. – támasztotta a homlokát az enyémnek és az a mosoly ült ki az arcára, amit a legjobban szerettem.

-         Rossz vagy. – húztam végig az ujjam a gerince mentén, mire megremegett az egész teste.

- Akkor büntess meg! – súgta, aztán megnyalta a szája szélét és rácsapott az ajkamra. Éreztem, ahogy a vágy szerteszét száguld az ereimben és egyre jobban kívántam az érintését és őt magát. A vágytól kissé remegő kezekkel kezdtem el az ujjaimal bejárni a háta minden egyes apró szegletét, miközben Gonzalo teste is meg-megremegett, ha olyan ponthoz értem, amely érzékenyebb volt, mint a többi. Pár pillanatra megszakítottuk a csókot, hogy némi lélegzetvételhez jussunk és meg tudjon szabadítani az óriáspólótól, amiben aludtam. Ahogy visszadőltem a párnára megragadtam Gonza tarkóját és magammal húztam őt is.

-         Na mégiscsak van öt perced? – kérdezte nevetve, miközben végigcsókolta az állam vonalát és a takaró alatt a combomat kezdte el simogatni és egyre feljebb csúsztatta közben a kezét majd valahogy leügyeskedte rólam a bugyit is.

- Hogy mondjak erre nemet, mikor teljesen megőrülök érted? – tettem fel a költői kérdést vágytól fátyolos hangon és kicsit lejebb csúsztam alatta fekve, hogy elérjem a mellkasát. Elkezdtem végigpuszilgatni, néhol apróbbakat harapni és cirogatni, attól függően, hogy a mellkasa különböző pontjain melyik okozott neki nagyobb élvezetet. A hatást nagyon hamar leszűrhettem, mert a levegőt egyre nehezebben vette. Amikor ismét a nyakánál jártam gyengéden visszanyomott a fekvőhelyemre és ugyanazt készült volna tenni, amit az előbb én vele, de egy hirtelen ötlettől vezérelve mlyen benyúltam a takaró alá egész, addig, amíg meg nem éreztem a tenyeremmel a vágyai igencsak kézzel fogható bizonyítékát és végigsimítottam párszor az alsónadrágja kidudorodásán. Gonzalo erre egy pillanatra abbahagyta a munkát, amikor megérezte, hogy mire készülök és egy hatalmasat sóhajtott, amikor hozzáértem. Megszabadítottam az utolsó textildarabtól is, ami elválasztott minket egymástól, aztán folytattam a munkát a takaró alatt. Arcát a mellkasomba temette egy pár pillanatra a gyomrom tájékán egy halk morgást hallatva és a mellettem nyugvó kezével megmarkolta a lepedőt. Minden izma megfeszült és lassan már úgy vette a levegőt, ahogy a bikák szokták mielőtt kiengedik őket az arénába a matador elé.

- Várj! – szólalt meg kissé elhaló hangon és megfogta a csuklóm, aztán a kezem a hátára vonta, én pedig átkaroltam a nyakát, aztán még szenvedélyesebben vette birtokba a szám, mint eddig. Keze mellyel eddig a mellemet masszirozta lassan lecsúsztatta végig a hasamon és még lejjebb. Párszor végigcirogatta az ujjaival a belső combomat és annak környékét, aztán teljesen fölémgördült. Kisimította a hajtincseket az arcomból, megcsókolt és amikor a nyelve hegyével megnyalta a kissé szétnyílt ajkamat éreztem, amikor belémhatolt. Kezemmel olyan erősen markoltam meg a vállát, ahogy csak tudtam és teljesen átadtam magam az érzésnek. Lassan kezdett el mozogni, amíg fel nem tudtam venni a ritmust, aztán fokozatosan gyorsított, amíg el nem értük azt a pontot, amikor a föld és az ég összeér és minden megszűnik létezni egy pillanatra. A testem ívbe hajlott, aztán ismét visszaengedtem magam az alattunk igencsak összegyűrődött lepedőre és kinyitottam a szemem. Gonzalo egy a nyögés és a sóhajtás keverékét hallatta, aztán ledőlt mellém a párnára. Szó nélkül húzott magához, miközben még ő is és én is próbáltuk a légzésünket rendezni.

-         Hogy is tudtam kibírni nélküled ennyi hónapot? – tette fel a kérdést miközben kezemmel megkerestem az övét, ő pedig megpuszilta a homlokom...

Nekem, mint az egyik főszereplőnek külön öltöző járt, ahová rögtön be is vackoltam magam, amint végeztem mindennel a bemutató előtt. 3 kolléganőmmel trécseltünk odabenn, akikkel egész jó viszonyba kerültem a társulatnál tölött néhány hónapom alatt, de aztán nekik is menni kellett még elintézni pár dolgot és egyedül maradtam. Lerúgtam a cipőm és felhúzva a lábaim, kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, ami az öltöző sarkában állt. Egy forró csokis bögrét szorongattam a kezemben és mosolyogva idéztem fel magamban a reggel történteket, amikor is kopogtatás zavarta meg az álmodozásomat.

-         Ki vagy? – kérdeztem.

-         A kedvenc táncpartnered. – lépett be a helységbe Guillo és se szó, se beszéd ledobta magát a kanapéra.

-         Egész nap nem is láttalak, te, Isten ajándéka a női táncosoknak. – jegyeztem meg nevetve.

-         Tomást kísértem el tárgyalni, de most már itt vagyok. – húzta ki magát.  – Van pillecukor? – csillant fel a szeme, amikor a tekintete a fotel melletti kis asztalkára tévedt.

-         Kérsz?

-         Igen!

-         És ha nem kapsz? – húztam magamhoz közelebb a zacskót.

-         Olyan nincs. – termett mellettem rögtön és jól belemarkolt a cukorba. – Látom jó kedved van. – kezdte el két pofára enni a finomságot.

-         Igen. – válaszoltam álmodozó tekintettel.

-         Óóóóóóh már sejtem, hogy miért. Jó kis reggeled lehetett! – ült vissza a kanapéra.

-         Mi van? – néztem rá érthetetlenül.

-         A nyakad... – mutogatott felém és kuncogott. Kiugrottam a fotelből és megnéztem a tükörben, hogy mennyire komoly a helyzet. Egy elég nagy piros folt díszelgett a nyakam jobb oldalán és így már azt is rögtön megértettem, hogy a varrónők miért kuncogtak, amikor a jelmezeimet igazították rám.

-         Hát igen, jól kezdődött a napom. – ültem vissza a fotelbe a nyakamat dörzsölgetve.

-         Attól nem fog elmúlni. – nézett rám sokat tudóan Guillo, aztán hirtelen témát váltott. – Nem izgulsz?

-         Dehogynem és ez egyre rosszabb lesz.

-         Nyugodj meg! Siker lesz, érzem. – jelentette ki és rám kacsintott.

-         És ha nem jól érzed?

-         Hogy lenne bukásra ítélve az előadás, ha én táncolok benne? – húzta ki magát.

-         Egoista. – nevettem el magam.

-         Látod, máris nem vagy olyan feszült és görcsös. – lépett mögém és a kezét a vállamra tette. - Egyébként mit szólt Gonzalo az európai turnéhoz?

-         Hát....ööö....az úgy volt... – kezdtem el zavartan össze-vissza habogni.

-         Te még nem beszéltél erről neki? – képedt el.

-         Nem. – hajtottam le a fejem.

-         Alejandra! Tomás ma a bemutató után választ akar, hogy ki az, akire számíthat a nyáron! És nem beszéltél erről Gonzaloval?

-         Nem tudtam, hogy hogyan kezdjek hozzá....és szívem sem volt hozzá, hogy megmondjam neki, hogy elmegyek egész nyárra. Annyira örült, hogy végre megint Madridban vagyok és különben is szavamat adtam neki, hogy a nyarat együtt töltjük. – sóhajtottam egy nagyot.

-         Addig nem mondhatsz semmit sem Tomásnak, amíg Gonzaloval nem beszéltél, érted? – píritott rám.

-         Majd a bemutató után...

- De tényleg beszélj vele és ne legyél gyáva! – figyelmeztetett – Ha szeret, meg fogja érteni. -  ment ki az öltözőből. Miután Guillo egyedül hagyott kicsit töprengtem azon, amit mondott. Már rég el kellett volna neki mondanom és nem gyáva módon halogatnom az egészet. Már csak a bemutató végéig van időm, de aztán muszáj lesz előállnom a vallomással. Ahogy elértem idáig szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy mi lenne, ha nem szólnék semmit és visszautasítanám az európai turnét? Akkor viszont lőttek a táncosi karrieremnek.  A tánc vagy Gonzalo a fontosabb? Örlődtem a kettő közt és nem tudtam, hogy mit tegyek, ám mikor már épp ott tartottam, hogy térdre borulok az öltözőben és úgy kezdek el könyörögni Istenhez, hogy súgja meg, hogy mi lenne a helyes döntés kopogtattak és figyelmeztettek, hogy ideje elkezdenm készülődni. Jó idő múlva elégedetten szemeztem a tükörben látható alakkal, aki én voltam, de mégsem saját magamat láttam benne, hanem a Corazón latino Loláját. Nagyot sóhajtva csuktam be magam mögött az öltöző ajtaját és kimentem a színpad mögé a folyosóra. Nekiálltam bemelegíteni és nyújtás közben figyeltem fel a tőlem nem messze álló Guillora, aki szintén a jelmezében állt a függöny szélénél és leskelődni próbált. Abbahagytam a különféle bemelegítő gyakorlatokat és kivert a víz. Rosszul éreztem magam és úgy éreztem, hogy egy lépést sem fogok tudni megtenni a színpadon vagy jobb esetben még azelőtt elájulok, hogy megkezdődik az előadás és nem miattam bukik majd meg a darab.

-         Jól vagy? – állt meg mellettem Guillo.

-         Persze.

-         Falfehér vagy. Ugye nem most fogsz elájulni? – fogta át a vállam, hogy megtartson ha mégis megtörténne.

-         Ez az első premierem.

-         Minden rendben lesz. – mondta lassan tagoltan. – Láttam a nézőtéren Anát, Sergiot és Gonzalot meg a fél Real Madridot. – jegyezte meg, mire még jobban elsápadtam, már ha ez lehetséges volt. – Ezt nem kellett volna mondanom, ugye?

-         Jobb volt, amíg nem tudtam. – Ráztam meg a fejem tagadólag. Ekkor azonban jött az ügyelő és figyelmeztetett, hogy 5 perc múlva kezdődik az előadás. Fáradjak oda, ahol majd színpadra kell lépnem. El is indultam volna, ha nem ránt vissza Guillo.

-         Chica…kösd fel a bugyit, mert fel kell hozzám nőnöd….Tudod, nem teheted olyan sután az egyik lábad a másik után, mint a próbákon. - nekem a fejem egyből vörös lett a méregtől, ő meg csak röhögött.

-         Na majd megmutatom én neked, hogy ki a suta! - fenyegettem és az öklömet rázva füstölőgve arrébb vonultam.

Guillo tudta, hogy ha a premier előtt bezól nekem valamit, akkor dafke nagyon jól fogok teljesíteni és elfelejte minden más bajomat. Igaza volt, mert már nem is izgultam. 2 órás volt az előadás, csak úgy nyeltem a vizet a színpad mögött, mikor épp nem kellett a színpadon lennem vagy épp átöltözni mennem. De mikor a világot jelentő deszkákon táncoltam egyedül vagy Guilloval mindent beleadtam. Teljesen beleéltem magam a szerepembe, Lolaként táncoltam el azt, hogy gyülőlök és szeretek….szenvedek vagy felszabadultan boldog vagyok. Észre se vettem és már az utolsó táncot táncoltuk…együtt az egész társulat. Amint a végpozícíóba álltunk kitört egy hatalmas tapsvihar. Többször is kihívtak minket meghajolni. Az egyik alkalommal odasúgta Guillo:

-         Chica…eszméletlen jó voltál!Gratulálok! Látod,hogy használ a módszerem? - vigyorgott.

-         Én is gartulálok neked Niño!Lenyűgözően táncoltál. A módszered meg tudod hová tedd! - vigyorogtam én is.

Néhányan még virágot is dobtak fel a színpadra én pedig ezredszer is végignéztem a minket ünneplő állva tapsoló közönségen, aminek a soraiban nem egy ismerős arcot fedezhettem fel. Ana és Sergio is hatalmas mosollyal az arcán tapsolt, Gonzalo nem különben. Pár pillanatra összeakadt a tekintetünk és arra a néhány másodpercre mintha megállt volna az idő. Még egyszer utoljára meghajoltunk és eltűntünk a függöny mögött. Boldogan nyugtáztam magamban, hogy nagyobb sikere van az előadásnak, mint amire számítottam. Teljesen megrészegülve attól, amit a színpadon átéltem igyekeztem az öltözőm felé, de előbb benéztem Guillohoz. Mindenki a premier utáni fogadáson akarta előadni a litániáját, hogy milyen tökéletes páros vagyunk mi ketten, de megkértem a partnerem, hogy mentsen ki, amit ő boldogan megtett. Kaptam tőle premier ajándékként egy szép brosst én pedig egy üveg bort adtam neki, aztán bezárkóztam az öltözőmbe. Az asztalon már volt vagy egy tucat kis kártya…menedzserek, társulatigazgatók névjegykártyái, néhány szakmabeli gratulációja…és már volt néhány kosár virág is odabenn. Boldogan siitottam végig a virágok szirmain, amikor is kopogtattak és Tomás kért bebocsáttatást.

-         Gratulálok! – ölelt át és adott két puszit – Sikerre vittétek az előadást!

-         Sokat dolgoztunk vele.

-         Most pedig kiélvezhetitek a munka gyümölcsét. – mosolygott rám úgy, ahogy egy apa szokott a gyerekére - A bemutatóból ítélve sikeres európai turnéra számítok. – jegyezte meg – Alejandra, hogy döntöttél?

-         A válaszom igen.

- Akkor tehát velünk tartasz! Annyira örülök! – csillant fel a szeme. – Június elején találkozunk! – adott ismét két puszit és kiment. Mosolyogva néztem utána. Akkor még nem fogtam fel teljesen, hogy mit is tettem azzal, hogy igent mondtam az állásajánlatra, csak azt tudtam biztosan, hogy táncolni akarok. Nekem ez az életem és bármit képes vagyok feláldozni érte, ha az a jutalmam érte, amit akkor este kaptam. Én a parkettre születtem. Menni akarok világot látni, táncolni, sikereket elérni és aztán ráérek még bőven, hogy megállapodjak egy helyen. Európa, jövök! Tánclépésben mentem oda a fotelhez és belehuppantam, amikor ismét kopogtattak.

Ana és Sergio kértek bebocsátást hozzám mind a ketten gratuláltak. Kaptam tőlük 2 doboz csokit és egy nagy csokor fréziát.

-         Gratulálunk a sikeredhez! Elképesztően jó voltál! - ölelt át Ana.

-         A flamencos rész különösen tetszett. - jegyezte meg Serg. – Zseniális táncos vagy!

-         Köszönöm szépen mindkettőtöknek! - öleletem át mind a kettőjüket teljesen meghatódva.

Ekkor ismét nyílt az ajtó, azt viszont először nem láttam, hogy ki jön be ugyanis egy hatalmas csokor fehér rózsával próbált beférni a kissé szűk ajtón.

-         Mierda….kisebb ajtót nem tudtak iderakni?! - füstölgött Gonzalo a virágdzsungel mögül. Lassan sikerült neki betalálni az öltözőbe.

-         Alejandra…ha nem lennék fülig szerelmes beléd, akkor most estem volna beléd menthetetlenül. - ez volt a legszebb és legőszintébb mosoly és kritika, amit csak kaphattam aznap este. - Ezt neked hoztam, bár majdnem kinn maradt. - nevetett- és ezt is - húzott elő a háta mögül egy szép nagy zacskó gumimacit, amire még masnit is kötött. A zacskóban pedig csakis piros színű gumimacik voltak. Úgy ugrottam a nyakába, hogy majdnem felborítottam rózsástól, gumicukrostól. Nem is szóltam semmit, csak megcsókoltam.

-         Na megyünk a bankettre? - kérdezte, amint hagytam egy kis szuszhoz jutni.

-         Nem. Nincs kedvem senkivel sem jópofizni. Szóltam Guillonak, hogy mentsen ki. De nem megyünk el valahová négyesben megvacsorázni, hm? - fordultam Anáék felé.

-         Én benne vagyok. Papacito?

-         Felőlem nincs akadálya.

-         Gonza?

-         Ez a te estéd, oda megyek, ahová te akarsz menni.

- Akkor eldőlt a kérdés. De most menjetek ki egy kicsit, hagy öltözzek át! - kértem a barátaimat, ugyanis még mindig az utolsó jelenetben viselt ruhámban voltam. Mire elkészültem már szinte mindenki elment a premier utáni bankettre, így nem a nagy tömegben kellett tolakodnunk kifelé. Van egy nagyon jó étterem a színház közelében - a Montana - , oda mentünk vacsorázni. Nagyon jó hangulatban telt az este, én pedig ismét gyáván viselkedtem és nem akartam elrontani a hangulatot azzal, hogy bejelentem, hogy nagyjából 3 hét múlva megint eltűnök....ismét csak halogattam ezt a fontos beszélgetést és nem gondoltam rá, hogy milyen következményekkel járhat, ha még azelőtt lehull a titkomról a lepel, hogy én mondanám el...