Un sueno en realidad I. - 34.fejezet

Helló!

Már nem sok van hátra az első évadból... Forma1 nyelven szólva az utolsó szektor ezzel a résszel kezdődik. Remélem tetszeni fog Nektek! A pipákat és kommenteket köszönöm! :)

Puszi:

Detti

-         Alejandra, mégis mióta zaklatott az a szemét disznó? – állt meg velem szemben csípőre tett kézzel Ana, miután a rendőrségről visszaértünk a Palacio Deportesbe, úgyanis a barátnőm kiharcolta, hogy ő kísérhessen el feljelentést tenni.

-         Nem olyan régen. Akkor kezdődött az egész, mielőtt elutaztunk Argentínába Gonzaloval.

-         De miért nem szóltál? – ült le mellém a padra. – Talán tehettem volna valamit!

-         Azt hittem, hogy egyedül is megbirkózom vele meg nem is vettem igazán komolyan. – kötöttem be a cipőmet.

-         Esküdj meg rá, hogy ha ne adj Isten még egyszer ilyen előfordul, akkor azonnal szólsz!

-         Esküszöm!

-         Akkor is szólj, ha megint a közeledbe merészkedik! Hogy lehet már ennyire aljas f@szkalap valaki? Gonzalo jól tette, hogy adott neki! Bár én is ott lettem volna! Akkor már a hullaházban lenne...

-         Ana, egyébként Gonzalo nem tud az e-mailekről.

-         Még nem mondtad el neki? – kérdezett vissza meglepve.

-         Nem akartam még ezzel is terhelni, most meg már mindegy.

-         Hogy mondhatod azt, hogy mindegy? Én mindenbe bele ütöm az orrom, ezt már tudod rólam. Ha megsértődsz az se érdekel, de szerintem Gonzalonak tudnia kell erről az egészről,  sőt már akkor szólnod kellett volna neki, amikor az első e-mailt megkaptad.

-         Hogy keresse meg Javiert és ölje meg helyben? Vagy akkor is azon agyaljon, hogy egyedül vagyok otthon, amikor épp idegenben játszik a Madriddal a Bajnokok Ligájában?

-         Gonzalo profi futballista, őt csak ne féltsd! Szeret téged és épp ezért fog rosszul esni neki ha megtudja, hogy ez a fitoplankton írogatott neked és te eltitkoltad előle. – magyarázta a spanyol lány - Alejandra mikor esik már le végre neked, hogy nem vagy egyedül? Te nem Don Quijote vagy, aki egyedül ment neki a szélmalmoknak és vesztett. Nem egyedül kell megküzdened a problémákkal, gondokkal. Itt vagyok én is, Sergio is, ott van Gonzalo és még sorolhatnám. Segítünk ha bajba kerülsz, csak szólj! Még egyszer nem fogjuk hagyni, hogy egy ilyen pöcsköszörű, mint ez a Velasco ilyet tegyen! Tudod mit? Leszek a személyi testőröd!

-         Köszönöm amiga! – öleltem meg Anát. – Tudod nekem eddig a tánc töltötte ki az életem legnagyobb részét és nem igazán voltak barátaim. Én ahhoz vagyok szokva, hogy egyedül kell szembeszállnom a problémáimmal és megoldanom őket.

-         Hát akkor most már azt szokd meg, hogy többé nem vagy magadra utalva.

-         Csajok, nem jöttök? Nem sokára kezdődik a meccs. – nyitott be Sergio az öltöző ajtaján.

-         Baszki Ramos, kopogni luxus? Mi lett ha volna ha még valamelyikünk öltözik? – teremtette le Ana.

-         Ha te lettél volna az, az nem gáz. – vigyorgott a védő.

-         Ha meg Alejandra, akkor meg lett volna egy köröd Gonzával. Amúgy is ez itt a női szakasz te meg nem látszol annak! Mindjárt megyünk, jó?

-         Oké.

-         Sese, még mindig itt vagy? – nézett morcosan az ajtó felé Ana, mire az andalúz csak védekezően felemelte a kezét és betette maga mögött az ajtót. Megigazítva a szerelésünket összemosolyogtunk és kiléptünk az öltözőből.

-         Akkor félidőben cserélünk? – kérdeztem miközben a folyosón álldogáló egyenlőre még csak maroknyi csapat felé tartottunk.

- Igen. Már alig várom, hogy meglássam Sese fejét, amikor szembetalálkozik velem. – dözsölte a kezeit. Lassan-lassan mindenki elkészült és a focisták, híres és kevésbé híres barátok, ismerősök négy-öt fős csoportokban beszélgettek szétszórva a fiúk öltözőjének környékén. Amikor eljött az idő, libasorba rendeződtünk és úgy vonultunk be a csarnokba. Ugyanott rendeztük meg a focikupa meccseit, ahol a Real Madrid kosarasai az otthoni meccseket játsszák. Amikor megálltunk a játéktér közepén, körbejárattam a szemem a tömött lelátón, bár féltem tőle, hogy Javier tekintetével fogok találkozni valamelyik sorban. Laura és a gyerekek a játéktérhez legközelebb eső székeken ültek és nagyon élvezték, hogy itt lehetnek. A bemutatás során a fényképezőgépek csak kattogtak és zengett a taps is a lelátókról. Kicsit meg is hatódtam, amikor nekem is részem volt ebben a fogadtatásban. Eszembe juttatta, hogy milyen érzés volt, amikor egy-egy táncverseny döntője előtt ugyanígy bemutatták a párosokat a közönségnek, mielőtt megkezdődött az utolsó kör és próbáltam visszafogni magam, hogy ne pityeredjek el. Még a meccs kezdete előtt Gonzalo, mint csapatkapitány pacsizott mindenkivel, aki az ő csapatában volt, aztán a cserék leültek a pályán szélén álló székekre, mi pedig felálltunk a kezdéshez. Rögtön a meccs elején megszereztük a vezetést Gonzalo révén, de aztán Sergioék lőttek kettőt. Nem kellett sokat várnom és máris lehetőség termett előttem a gólszerzésre, de túlságosan is elcsodálkoztam azon a finom mozdulaton, amivel az argentin elémpöccintette a játékszert és az a pár pillanatnyi kihagyás elég is volt arra, hogy olyan rosszul találjam el a labdát, hogy kaput se találjak vele. A játék tovább folyt, én pedig picit leültem pihenni, de nem bírtam sokáig nyugton maradni, visszakéredzkedtem, mert élveztem a focit. Alig álltam vissza, Anával akadtunk össze. A spanyol lány és én is a labda után futottunk, de összeütköztünk és mind a ketten a földön kötöttünk ki, ám az eset után sem hordtuk le egymást, hanem nevetve nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem a barátnőmet. Időközben mi lőttünk még 2 gyors gólt, egyet Fede és a másikat egy elcsent labdából Gonzalo, aztán Sergioék támadtak, de nem sikerült betalálniuk. A félidő utolsó perceiben ismét a mi csapatunk támadt, de először még kihagytam a ziccert, ami nem volt csoda, mert Ikerrel álltam szemben, ám amikor szabadrúgást kaptunk Fede betekerte, így pedig 4:2-vel ültünk le kicsit pihenni. Ana jelzésére otthagytam a társaságot és azzal az ürügyel, hogy wc-re kell mennem kimentem a teremből. Az öltözőben már ott várt Ana, akivel szerelést cseréltünk és ő fehérben, én meg kékben tértem vissza a terembe, hogy aztán egy pár pillanatra elcsendesedjen a csevej a két csapat tagjai közt. A második félidőben mi, azaz Sergio csapata jobbnak bizonyult, mint Gonzaloé. Ana élvezettel piszkálta Sesét, ahányszor csak szembe találkoztak én pedig már türelmetlenül vártam, hogy én is szembe állhassak az argentinnal. Mi percek alatt ledolgoztuk a hátrányunkat és még a vezetést is megszereztük 6:3-ra módosítva az állást, de a sorcsere után már megint Gonzaloék voltak a jobbak. Az utolsó percben jártunk, amikor 8:9-nél hozzám került a labda a félpályánál.

-         Hová, hová? – termett előttem Gonzalo.

-         A kapuig. – válaszoltam és meg akartam indulni, de nem sikerült, ezért hátat fordítottam neki, hogy időt nyerjek.

-         A kapuig én megyek és lövök egy gólt, Alejandra. – került ismét elém és el akarta csenni a lábamról a labdát, de nem hagytam magam.

- Gonzalo – ejtettem ki a nevét, mire rám nézett. Elővettem a legcsábítóbb nézésemet és egy csókot fújtam a levegőbe, ezzel pedig nyertem annyi időt, hogy ismét szembefordultam a kapuval és kipasszoltam Sesének, majd ő visszaadta és a lekezelt labdát áttettem a másik lábamra majd pedig megpróbálkoztam az emeléssel. A labda csak szállt és szállt, aztán a ficakban kötött ki, az eredmény pedig 9:9 lett, Gonzalo meg megint elkezdhette emésztgetni, hogy túl jártam az eszén.

-         Ez nem volt tisztességes! – morgott, de a szája sarkában ott bújkált a mosoly.

-         Mert?

-Mert úgy tudsz nézni, hogy attól egy jéghegy is megolvadna. Szép gól volt! – ölelt át a terem közepén és megcsókolt, a vakuk meg csak villogtak és villogtak körülöttünk.

Este a fogadóteremben minden pont ugyanolyan volt, mint ahogy előzetesen elképzeltük Anával. A terem egyik végében egy kisebb színpad állt, vele szemben pedig rengeteg fehér abrosszal leterített asztal szebbnél-szebb virágdekorációval az asztalközépen.  Az összes szék értelemszerűen a színpad felé nézett, mi pedig átöltözve vártuk az érkező vendégeket. Ha lehet, még jobban izgultam, mint a meccs előtt és egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom, miközben a mindenféle meghívott vendégeket vártuk. 8 óra felé elkezdtek szállingózni a meghívottak és mind a négyen igyekeztünk mindegyikükkel pár szót váltani. Éppen Sorayával, a híres énekesnővel beszélgettem, amikor ismerős hang ütötte meg a fülemet a bejárat felől. Elnézést kértem a beszélgetőtársamtól és hátat fordítva neki a szememmel a termet kezdtem pásztázni. Már azt hittem, hogy csak képzelődtem, amikor végre megtaláltam a hang tulajdonosát az egyik asztalhoz ülni, én pedig rögtön odasiettem hozzá.

-         Carmen! Annyira örülök, hogy eljöttél!

-         Alejandra! – állt fel a művészeti iskola alapítója és alaposan megölelgetett – Hallottam, hogy mi történt és sajnálom.

-         Erről most ne beszéljünk. – komorodtam el egy pillanatra. – Olvastam, hogy mekkora sikere van a Bernarda Alba házának. Gratulálok! – váltottam témát.

-         Köszönöm! – ült vissza a székre a méregdrága ruhájában és rám mosolygott. – Remélem, te is fellépsz majd! – sandított rá a színpadra.

-         Fel, de ez még titok.

- Várni fogom. – mosolygott rám bíztatóan, aztán megérkezett a kísérője, egy hozzá hasonló korú férfi személyében, akinek szintén köszöntem, majd pedig átmentem egy másik asztalhoz. Fél 9 előtt nem sokkal hátra mentem a színpad mellett nyíló ajtóhoz, ami mögött a gyerekek várakoztak, hogy előadhassák mindazt, amivel mára készültek és azon gondolkoztam, hogy honnan annyira ismerős Carmen kísérője? Laurával ketten próbáltunk a kicsikbe lelket önteni miközben fél szemmel azt figyeltem, hogy mikor kit kell felküldenem a színpadra. Nagyon sok kis művész izgult a jelenése előtt, de legtöbbjük az első hang, az első akkord, az első szó után elfeledte az egészet és felszabadultan adta elő a produkcióját. A legtöbben persze tánccal készültek én pedig örömtől repeső szívvel figyeltem, ahogy lépegetnek a színpadon a zene ütemére. Mindegyik angyali pofin mosoly látszott és nem azért, mert kötelező lett volna, hanem azért, mert élvezték a táncot. Mikor már a gyerekek műsora végén jártunk otthagytam Laurát és elmentem átöltözni, mert a zárószámot mi adtuk elő Anával. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire rá tudtam beszélni a barátnőmet, hogy adjunk elő valamit, mert ő váltig azt hajtogatta, hogy közönség előtt képtelen bármiféle mozgáskombínációra, de aztán mikor megmutattam neki, hogy mire is gondoltam, végre beleegyezett. Arabos zene hangjai töltötték be a termet, az egyik ajtón pedig egy sárga, a másikon pedig egy világoskék ruhás nőt láttak belépni, akiknek az arcából a szemükön kívül más nem látszott, mert a kendőt is úgy tartották. A sárga hastáncos öltözéket Ana viselte, én pedig a világoskékben voltam. A zene váltott és David Bisbal Torre de Babel-jének első hangjai csendültek fel, mi pedig felvettük a kezdő poziciót, aztán táncolni kezdtünk. Gonzalo meg Sergio felállt a helyéről és majd kiesett a szemük a helyéről, úgy bámulták a produkciónkat. A flamenco részénél néhány lépést táncoltunk majd összekacsintottunk Anával és lementünk a  színpadról egyenesen a fiúkhoz, akik nagyon élvezték a helyzetet. A tánc végén a kendőt a nyakukba tettük, majd visszamentünk a színpadra és a zene utolsó hangjaira beálltunk a vége pozicíóba. A taps csak úgy zengett és újrázást követeltek, úgyhogy nem volt más választásunk, ismét eltáncoltuk. Harmadszori ismétlésre már nem volt energiánk, így kapkodva a levegőt, kissé sajgó derékkal és csipővel mentünk el átöltözni. Mire végeztünk és visszatértünk a fogadóterembe a vendégek nagy része már elment.

-         Princesita, levettél a lábamról.- termett előttünk Sergio és magához húzta a barátnőjét.- Egy istennő vagy! Ugye ezt majd eltáncolod nekem otthon is?

-         Ha megérdemled Ramos, akkor igen. – tette a kezét a védő vállára, aztán megcsókolta Ana.

-         Ezt majd a négy fal közt folytassátok! – állt meg mellettem Gonzalo és átfogta a derekam.

-         Kapd be Pipita! – oltotta le Ana az argentint, aztán ismét összegabalyodott Sergioval és elmentek valamerre.

-         Neked nem is tetszett, ahogy táncoltam? – kérdeztem szomorú tekintettel Gonzalot.

-         Dehogynem! Azt hiszem, megint beléd szerettem.

-         Csak hiszed?

-         Tudom. Így is gyönyörű vagy, de amikor táncolsz... lélegzetállítóan festesz és szörnyen szexi vagy. Majd otthon megmutatom, hogy mi jutott eszembe, miközben néztelek. – jelent meg a perverz mosoly az arcán.

-         Ízelítőt nem kapok belőle? – karoltam át a nyakát.

-         Adhatok. – mosolyodott el, aztán megcsókolt, amiből kiéreztem, hogy egész pontosan milyen hatással is volt rá az a hastánc.

-         Khm...khm....Elnézést! – köhintett párat diszkréten valaki a hátunk mögött, mi pedig szétrebbentünk. – Jó estét kívánok! – köszönt nekünk az a férfi, aki Carmennel együtt érkezett.

-         Jó estét! Miben segíthetünk?

-         Maga Alejandra Várady, igaz?

-         Igen. – bólintottam.

-         Van néhány perce a számomra?

-         Persze.

-         Megyek megnézem, hogy Sergioék hová mentek. - fordult felém Gonzalo, majd odafordult az ismeretlenhez és elköszönt tőle, miközben én a látogatót hellyel kínáltam az egyik üres asztalnál.

-         Elnézést még be sem mutatkoztam. Tomás Bazterrico vagyok a Primavera tánctársulat vezetője. – A szemem kikerekedett, amikor elárulta, hogy ki ő és honnan jött. A Primavera az egész félsziget, sőt egész Európa egyik leghíresebb társulata, ahová megtiszteltetés bekerülni. A társulat igazgatója személyesen választja ki azokat a táncosokat, akik nála táncolhatnak és még a kar utolsó sorába is csak vérprofikat szerződtet és minden jel szerint megakadt rajtam a szeme.

-         Örvendek. – fogadtam el mosolyogva a felém nyújtott kezét. - Tehát miről lenne szó?

-         Mióta Madridban él figyelemmel követem a pályafutását. Még a nyár végén történt, hogy Carmen azzal hívott fel, hogy a tánctanári állásra jelentkezett egy roppant tehetséges magyar lány, aki mind táncosnak, mind koreográfusnak kíváló. Ő is látta magán, hogy a maga kvalitásaival nem egy iskola próbatermében lenne a helye, hanem a parketten, de előbb próbára akartuk tenni, hogy tényleg tud-e annyit, amennyit mi gondoltunk. Videófelvételen láttam néhány koreográfiáját és magát is láttam már nem egyszer táncolni, még Budapestre is elutaztam kicsit nyomozni, remélem nem haragszik meg rám érte. Nos átment a vizsgán és lenne magának egy ajánlatom. Táncos-koreográfust keresek a társulatomba és én rögtön magára gondoltam.

-         Señor Bazterrico, nagyon megtisztelő, hogy felajánlja nekem ezt az állást, de én sajnos már nem táncolhatok. November elején megsérültem... – csuklott el a hangom.

-         Tudok róla és arról is tudok, hogy egy műtét talán helyre tudná hozni a sérülését. Nem gondolt rá, hogy még egyszer visszatérjen a parkettre? Nem hiányzik magának ez az egész? Nem érné meg magának megpróbálni? Mit vesztene vele?

-         Dehogynem hiányzik... – sóhajtottam fel. – De én koreográfiákat is szeretek kitalálni és az is örömet okoz, ha a parketten látom megvalósulni mindazt, ami egész addig csak a fejemben létezett.

-         De ha maga táncolja el azt a koreográfiát az mégis más. Évek óta nem találkoztam önhöz hasonló tehetséggel megáldott táncossal és ha engem kérdez, nem veszt vele semmit, ha kés alá fekszik és talán kap egy újabb lehetőséget az élettől arra, hogy elismert táncos legyen. Először csak próbaidőre alkalmaznám a spanyolországi turnénkra aztán ha jól teljesít, akkor akár egy európai vagy világkörüli turné is szóba jöhetne. Itt hagyom a névjegyem, gondolkozzon el az ajánlatomon és december 15.-ig hívjon fel, hogy miképp döntött, rendben?

-         Rendben. Köszönöm!

-         Akkor a viszontlátásra!

- Viszontlátásra! – köszöntem el és csak forgattam a kezemben a névjegyet, miután a késői beszélgetőtársam elment. Nem hittem el, hogy mindez velem történik. Lehunytam a szemem és éreztem ahogy 2 könnycsepp folyik végig az arcomon. Gondolatban ismét ott jártam a próbateremben, a kezdetek kezdetén. Ott álltam a fodros kis ruhácskában több másik kislánnyal és a lépéseket gyakoroltam, aztán egy hirtelen vágás és már jóval idősebben állok ugyanott és a fáradt arckifejezésem mögött tombolok a dühtől, amiért az edzőnk és koreográfusunk már hetedszer kezdeti újra a jive-ot, mert ismét kiestünk a ritmusból. Összeszorítottam a fogaim és hetedszer is beálltam a kezdő pozicíóba távolabb a partneremtől. Eltökéltem, hogy most azért is hiba nélkül fogom megcsinálni, mert én akarok a legjobb lenni. Amikor a gyakorlás után egy törülközővel a nyakamban ültem a fal mentén végighúzodó tükör előtt és a fájós lábam massziroztam a tekintetem mindig rátévedt a bajnokok falára. Rengeteg színes kép volt ott táncoló párokról, alattuk pedig ott szerepelt a nevük és a sikereik. Az életem álma volt, hogy egyszer az én képem is ott legyen alatta pedig ott szerepeljen, hogy miért is büszkék rám. Ez az álom adott erőt, hogy minden egyes nap órákat izzadjak a próbateremben és ne adjam fel, hanem minden egyes nap próbáljak egyre jobb lenni. Ha elfogadom ezt az állást, talán végre teljesülhetne az álmom és a csúcsra juthatnék, arról nem is beszélve, hogy táncolni maga lenne a mennyország. Hiába szerettem a tanítást és a koreográfusi munkát, azért én még mindig táncosnő voltam legbelül. De mi lenne ha alávetném magam a műtétnek, a rehabilitációnak és mégsem térhetnék vissza? Ha csak bohócot csinálnék magamból, mint anno Pesten is? És ma már nekem ott van Gonzalo is. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem és a homlokom az asztallapnak támasztottam, amikor egy kezet éreztem meg a vállamon.

-         Te sírtál? – guggolt le velem szemben és két kezébe fogta az arcom. – Mi a baj? Mit mondott neked ez az ember?

-         Nincs semmi baj, csak nagyon érzékeny vagyok ma. – vettem elő egy zsebkendőt.

-         Ezt megértem. – kezdte el a hüvelykujjával cirógatni az arcom. – De mit mondott neked ez a pasas? És ki volt ez egyáltalán?

-         Vigyél haza és közben elmesélek mindent, jó? – álltam fel a székről.

- Jó. – bólintott, aztán előresietett, hogy kiálljon a parkolóból. Hazafelé menet elmeséltem neki az egész történetet és úgy reagált rá, ahogy számítottam. De elnapoltuk az erről való döntést kicsit, ami amúgy is korai volt még, mert azt se tudtam, hogy táncolhatok-e még vagy vissza kell utasítanom a felkínált állást...