Un sueno en realidad I. - 30.fejezet

Sziasztok!

Az elmúlt másfél hetem kész káosz volt. Nagybátyám temetése volt múlt hét elején, aztán meg meglátogatott egy kedves régi barátom, úgyhogy csak hétvégén kezdtem neki ismét az írásnak és jól le vagyok maradva mindennel... de igyekszek utolérni magam az írnivalók tekintetében. Nem rizsázok tovább, inkább beteszem a részt. :) A kommenteket és a pipákat nagyon köszönöm! :) Jó olvasást!:)

Puszi: Detti

Lassan ültem fel az ágyban és mosolyogva néztem rá a hátán fekvő Gonzalora. Teljesen kiterülve aludt és csak egy plüssmaci hiányzott a kezéből. Teljesen olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek. Odakinn épp virradt. A felkelő nap elé viszont be-betolakodott egy – egy kósza szürke felhő. A szél is kezdett feltámadni és vitte magával a megtépázott fák őszi színekbe öltözött leveleit. A hátam az ágy támlájának döntöttem, berakva magam mögé a párnámat és kinéztem az ablakon a sötétítő függöny által szabadon hagyott kis résen keresztül. Egy ideig figyeltem a szél játékát és elmerültem a gondolataimban. Tegnap ilyenkor még a hazautazásomat akartam előkészíteni és Pestig futni, eltemetve magamban mindent, jó és rossz madridi emlékeimet egyaránt, most pedig újra itt vagyok. Persze befurakodott a gondolataim közé, hogy amit az orvos mondott, az sajnos nem változott, de elhessegettem ezt a gondolatot. Annyira idilli volt minden: a kibékülésünk, a mesternégyes és ez az éjszaka...nem akartam elrontani ezt az egészet. A problémákkal ráérek máskor is foglalkozni. A tekintetem végigsiklott a hálószobán, hogy aztán Gonzalon állapodjon meg, aki még mindig édesdeden aludt, csak időközben fordult egyet álmában. Régen őrültnek találtam azokat az embereket, akik a hivatásukat, életük álmát képesek voltak odadobni egy emberért és talán még egy vadidegen országig is elmentek, átvéve az ottani szokásokat beálltak a sorba, csakis egy emberért. Azért Az Emberért. Most pedig rá kellett jönnöm, hogy ők nem őrültek voltak, hanem „csak” szerelmesek és én is ugyanezt az utat kezdem el járni. Vajon, ha egyszer rákényszerítenének én képes lennék lemondani a táncról Gonzalo miatt?  Mintha megérezte volna, hogy rá gondolok, fordult még egyet és elmosolyodott egy pillanatra álmában. Az én szám is mosolyra húzodott és a lelki szemeim előtt megjelent egy kép, amint közel 1 évvel azelőtt egy hatalmas adag csokifagyi és egy 200-as csomag papírzsebkendő társaságában próbáltam kiverni a fejemből Zsoltit, az exemet és fennhangon fogadkoztam, hogy még egyszer nem leszek szerelmes, mert senki sem törheti össze a szívemet és az összes pasi disznó, most meg itt vagyok Gonzalo mellett. Óvatósan kicsúsztam mellőle és belebújtam a papucsomba. A köntösömet is magamra kaptam és belecsúsztattam a zsebébe a mobilomat. Megkerültem az ágyat és egy gyengéd puszit nyomtam Gonzalo arcára, épp hogy hozzáérintve a bőréhez az ajkam, aztán csendben kiosontam a hálóból és a konyha felé vettem az irányt. Gondoltam, hogy összeütök valami reggelit magunknak, de előbb lefőztem magamnak egy adag kávét. A kezemben egy bögre gözölgő fekete löttyel leültem az egyik székre és elővettem a mobilomat. Ahogy bekapcsoltam, majd kiakadt a sok sms-től és nem fogadott hívástól. Lassan elkezdtem átolvasgatni és törölgetni az sms-eket, aztán a híváslistára mentem át. Ana az utóbbi 1 órában rengeteget keresett, amin meglepődtem és már épp hívni akartam, amikor megcsörrent a kis készülék.

-         Buenos Días! Van róla fogalmad, hogy hányan keresnek téged és Gonzalot rajtam meg Sesén?! – akadt ki egy kicsit. – Mi a jó eget műveltetek?

-         Neked is jó reggelt! Gondolom és bocsánatot szeretnék kérni Gonzalo nevében is, de a múlt éjjel kikapcsoltuk a telefonokat.

-         Arra rájöttem. – puffogott tovább.

-         Gonzalo nem akart nagy haccacárét, csak velem akart végre lenni....kettesben, senkitől és semmitől nem zavartatottan.

-         Értem. – enyhült meg a hangja – Basszus, hát lehet rátok haragudni?

-         Nem tudom.

-         Ugye most már mindent megbeszéltetek és szent a béke köztetek?

-         Hála Istennek, igen. – mosolyogtam a telefonba.

-         Örülök nektek. Néha irtó hüyék vagytok, de ti összetartoztok, gerlepár.

-         Gerlepár? Ez meg honnan jött? – nevettem.

-         Egyfolytában turbékoltok. – nevetett a spanyol lány is.

-         Ha mi gerlepár, akkor ti?

-         Tarzan és Jane. – vágta rá magabiztosan.

-         Akkor kedves Jane mit szólnál hozzá, ha kárpótlásul a zargató hívásokért meghívnálak egy fagyira? – kortyoltam egyet a bögrémből.

-         Jaaaaaaaj hát te tudod, hogy mivel lehet engem lekenyerezni. Benne vagyok. Mikor? Hol?

-         Kettőkor a Corte Inglés előtt, ha neked megfelel.

-         Ott leszek. Sese nyugodjál már le! Épp telefonálok! – píritott rá a spanyolra.

- Hallom felébredt életed értelme, úgyhogy le is teszem. Majd találkozunk! – Köszöntünk el egymástól, aztán kinyomtam a telefont és törölgettem a számokat a híváslistából. Miután az utolsó cseppig megittam a kávét, a kiürült bögrét betettem a mosogatóba és nekiálltam reggelit készíteni. Bekapcsoltam a rádiót is és kedvem lett volna táncra perdülni az ismerős dallamokra, de a bokám még mindig fájt és ha táncolni kezdtem volna, akkor nem lett volna reggeli sem. Amikor bemondták a pontos időt, úgy gondoltam, hogy felébresztem az argentint, aki még mindig aludt a hálóban. A tortillát feltettem sülni és visszamentem a hálóba. Mégjobban széthúztam a függönyöket, de semmi eredménye nem volt és minden létező finom és nőies megoldást kipróbáltam, de egyikre sem akaródzott neki felébredni. Legalábbis én azt hittem, mert már rég ébren volt, de nagyon hitelesen alakította az álomszuszékot. Karbatett kézzel álltam az ágy mellett és eszembejutott Csipkerózsika. Ha ő a herceg csókjától ébredt fel, hátha fordítva is műkődik a dolog. Gyanútlanul fölé hajoltam, mire Gonzalo hihetetlenül jó reflexekről tanúbizonyságot téve elkapott és lerántott maga mellé.

-         Maradj még egy kicsit! – hajolt fölém, aztán egy percet sem teketórizva megcsókolt, érezhetően folytatni akarta a múlt éjszaka elkezdetteket.

-         Inkább gyere reggelizni. – mondtam egy nyögésbe fullasztva a végét, miután a szájával a nyakam vette kezelésbe és a kezével valahol a topom alatt járkált.

-         Inkább majd hozd be a reggelit...de csak ha végeztünk. – hagyta abba egy pár pillanatra a munkát.

-         A sült galamb is a szádba repüljön, mi? Úh madre mia... – A keze arra a tájékra tévedt, ahol a rövidnadrágom gumis dereka kezdődik meg picit lejjebb...

-         Tegnap rúgtam 4 gólt, ennyi kényeztetést megérdemlek, nem? – kezdett el a köntösömmel bíbelődni.

-         Jogos. – jegyeztem még és észre sem vettem, hogy a köntös övét már ki is csomózta. – Ezt nem lehet ép ésszel kibírni. – sóhajtottam fel, aztán kibújtam belőle és még jobban magamhoz húztam Gonzalot.

-         Mondtam, hogy itt maradsz még egy kicsit. – jelent meg a perverz mosoly a szája szegletében.

- Ilyen csábításnak nem tudok és nem is akarok ellenállni – jegyeztem meg, a kezem pedig végigsiklott a mellkasán, mire ő teljesen fölém gördült és rácsapott az ajkamra. Egyre jobban kezdtük elmerülni egymásban, csak aztán égett szag csapta meg az orrom. Egy kicsit félretoltam az argentint és felültem, úgy szaglásztam a levegőben, de őt nem nagyon érdeklte a dolog, mert így a szám helyett a nyakamat vette kezelésbe.

-         Te nem érzed? – kérdeztem.

-         Mit? – nézett fel egy pillanatra.

-         Ezt a szagot.

-         Hmm...valami égett szag lehet...

-         A tortilla! – ugrottam le az ágyról, amennyire csak a fájós lábammal bírtam és lesiettem konyhába, szorosan mögöttem jött Gonzalo is. Lekaptam a szénfeketévé vált tortillát a tűzhelyről és először is kinyitottam minden ablakot.

-         Ez azt hiszem jól megsült. Bár a szakácskönyvben nem egészen így mutat. – vizslatta a reggelink maradványait.

-         Még egy megjegyzés és megetetem veled! – fenyegettem meg.

-         Jó reggelt nektek! Mi ez a szag? – állt meg az ajtóban Jorge is.

-         Elfelejtkeztem a tortilláról és odaégett.

-         Akkor eszünk majd mást! – adott Gonzalo egy puszit az arcomra és nekiláttunk megnézni, hogy miből gazdákodhatunk...

Egyedül ültem az egyik padon a Corte Inglés előtt.Unottan lapozgattam az Hola magazin legfrissebb számát és vártam Anát. Szokás szerint késett, mint mindenki Spanyolországban. Az időre megbeszélt időpontokhoz érdemes hozzátenni az embernek 15-20 percet, még akkor is ha moziba vagy színházba megyünk. Itt ugyanis a misén, a bikaviadalon és a futballmeccsen kívül semmit sem kezdenek pontosan. Bár már elég régóta éltem Madridban, hogy megszokjam, de én magam nem tudtam átállni.

-         Hola amiga! – állt meg előttem a spanyol lány.

-         Hola Ana! – álltam fel és adtam neki 2 puszit.

-         Régóta vársz?

-         Nem. – tettem le a padra az újságot. Annyira nem érdekelt, mert sosem értettem, hogy miért jó különféle sztárokról szóló pletykákról csámcsogni és ami a legfontosabb rólunk szerencsére egy szót sem írtak.

-         Pontosabb vagy, mint egy svájci óra.

-         Belém nevelték. – mosolyogtam Anára. – Na megyünk?

- Mehetünk. – bólintott a spanyol lány, aztán elindultuk a Calle de Alcalá felé, miközben beszélgettünk és kirakatokat nézegettünk. Nem régiben nyílt az utcában egy cukrászda és fagyizó, isteni süteményekkel és fagyival, ráadásul pedig nem is volt annyira drága hely. Megrendeltük a 2 fagyikelyhet és leültünk az egyik asztalhoz.

-         Mindent sikerült elrendezned a zaragozaiakkal? – érdeklődött Ana.

-         Igen. Elküldtem nekik a leleteimet, aztán válaszoltak, hogy sajnálják, de így el kell, hogy váljanak az útjaink. Részemről nem sajnálom annyira... – fintorodtam el.

-         Megértelek.

-         Az a szemét írt nekem egy mailt. – jegyeztem meg.

-         Komolyan?

-         Ma kaptam. Azt hiszem nem nagyon szereti ha visszautasítják...de hagyjuk. Legfeljebb, ha küld még egyet feljelentem zaklatásért.

-         Hol van most? Bízd rám meg Gonzalora! Bár szerintem elég, ha megadod a címét az argentinodnak, biztos szétüti a képét és többet nem lesz kedve még rád gondolni sem! Nem akarom elvenni Pipita örömét, hogy előtte ütöm le.

-         Na jó inkább váltsunk témát! Most szünet lesz, mit fogtok csinálni?

-         Sesének meccse lesz a válogatottal, de az összetartásuk előtt lesz pár napunk. Nem tudom, hogy tervezett-e valamit, de szerintem itt maradunk a fővárosban. És ti?

- Gonzalo magával visz Buenos Airesbe. – mosolyodtam el és amikor felnéztem a bejárat felé, megpillantottam Sergiot és Gonzalot a cukrászda ajtajánál beszélgetni. Valamin vitatkoztak élénken gesztikulálva, de aztán kiegyeztek valamiben és beléptek az ajtón. Ana a bejáratnak háttal ült és nem látta, hogy kik léptek be, de nem is nagyon érdekelte, mert kérdésekkel árasztott el az argentin úttal kapcsolatban. Szólni akartam a spanyol lánynak, hogy nézzen a háta mögé, de Serg intett, hogy ne szóljak róla, így inkább elkezdtem neki a tervezett programmal kapcsolatban. A fiúk halkan az asztalunkhoz osontak, Sergio pedig hátulról befogta Ana szemét, mire a spanyol lány borzasztóan megijedt. Ugrott egyet a széken ülve és az ölébe ejtette a fagyis kanalat, utána meg azért pattant fel ültéből, mert a nadrágján keresztül is érezte a fagyi hidegét. Én persze azonnal a barátnőm segítségére siettem és a kezébe nyomtam néhány papírzsepit, Gonzalo meg Sergio meg jót derültek az előbbieken.

-         Sese, megöllek! Baszki, azt hittem, hogy keresztbe lenyelem a fagyiskanalat!

-         Nem gondoltam, hogy ennyire meg fogsz ijedni. – védekezett az andalúz. – Csak nem rossz a lelkiismereted? – röhögött tovább, mire Ana finoman felmutatta neki a középső ujját.

-         Te is kapni fogsz! Ne röhögj! – fordult Gonzalo felé és őt is megfenyegette.

-         Én? – kérdezte ártatlan képet vágva az argentin.

-         Ki más?

-         Alejandra, védj meg! – nézett rám nevetve.

-         Nem lesz cicaharc, ne álmodozz! – jegyezte meg Ana és visszaült a székre.

-         Mi szél hozott titeket errefelé? – kérdeztem.

-         Itt voltunk a környéken és amikor elsétáltunk a cukrászda előtt, láttuk, hogy itt vagytok. – kezdett bele Sergio a válaszba.

-         Vagyis láttam én, mert te azt hitted, hogy képzelődtem. – javította ki Gonza.

-         Szóval látta Pipita, vitatkoztunk róla egy sort, aztán bejöttünk és úgy.  Leülhetünk hozzátok? – kérdezte Serg - Guszta a fagyid, mamacita.

-         Ne meregesd a szemed az én fagyimra! – húzta magához közelebb az asztalon a kelyhet Ana. – Ha egy ujjal sem érsz a drágámhoz, akkor leülhettek

-         Drágádhoz?

- Amíg meg nem ettem, le vagy tojva Ramos! – jelentette ki a barátnőm és újból nekilátott a hideg nyalánkságnak. Közben pedig Gonzalo és Sergio is helyet foglaltak az asztalnál és ők is rendeltek maguknak egy-egy adag fagyit. A dekorációban helyet kapott egy gumimaci is, méghozzá piros színű, ami a papíresernyő alatt üldögélt a vailíagombóc tetején.  Gonzaloén narancssárga gumimaci volt és szemet vetett az enyémre, ennek pedig az lett a vége, hogy mivel nem hajlottam a cserére, egész kis kardpárbajt vívtunk a kiskanalakkal, aminek a végén én örülhettem, de ahogy elvettem a kanalat a számtól, Gonzalo rögtön megcsókolt és rafinált módon, ügyes nyelvmunkával elcsente a gumimacimat.

-         A gumimacim! – legyintettem nyakon.

-         Mondtam, hogy enyém lesz a piros. – dőlt hátra elégedetten.

-         Mi van? – nézett ránk értetlenül Serg.

-         Nem érdekes. – legyintett Gonzalo. – Amigo, nem adnánk elő, azt amit kiterveltünk?

-         Miről van szó? – kérdeztük egyszerre Anával.

A 2 focistánk egymás szavába vágva előadta nekünk, hogy szerveznének valami jótékonysági versenyt vagy meccset, ezt még kitalálják és meghívnák Felipééket is erre a rendezvényre. Nagyon jó ötletnek tartottuk a dolgot és elkezdtük megtárgyalni a részleteket. Mindenki tett hozzá egy-egy javaslatot, így már egész szépen kezdett kirajzolódni a majdani rendezvény képe. Nekünk azonban mennünk kellett egy idő és otthagytuk Anáékat. Sergio nem sokkal később 2 borítékot tett az asztalra. Először csak az egyiket csúsztatta át Anának.

- Kaptál egy meglepetést Danielától, az unokahúgomtól. – mosolygott a védő. Ana előrehajolt és elvette a borítékot az asztalról. Kinyitotta és egy összehajtogatott papírt vett ki belőle. Széthajtotta a lapot és egy gyermekrajz díszelgett a hófehér papíron. A spanyol lány nagyon meghatódott az ajándékától, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Sergio odacsúsztatta neki a második borítékot.

-         Ez az én meglepetésem. – mondta. Ana ezt is kinyitotta és 2 jegyet talált benne a másnap reggeli AVE-ra.

-         Elkisérsz Sevillába?

-         Még szép! Köszönöm! – hajolt át Ana az asztal felett és megölelte a szerelmét.

-         Vigyázz mert bemutatlak Danielának! Fontos a véleménye. – kacsintott Serg.

-         Szóval nem árt, ha jól kijövök vele?

-         Nem, de ne aggódj. Nem minden barátnőm kapott tőle rajzot.

-         Hányról tudott?

-         Te vagy az első.

-         Szóval kiváltságos a helyzetem. – mosolygott Sergiora Ana - Na de ha holnap utazunk, akkor most siessünk haza. Még össze kell pakolnunk. – állt fel az asztaltól a spanyol lány.

- Igazad van. – követte Ana példáját a védő és kimentek a cukrászdából...