Un sueno en realidad I. - 29.fejezet

Hola!

Meghoztam a folytatást! Ez sem lett rövid, nem is érzem olyan jól sikerültnek, de remélem, tetszeni fog Nektek! :) Ki emlékszik egyébként a részben leírt meccsre? :)

Jó olvasgatást kívánok hozzá!

Puszi: Detti

U.i.: Klausszal új történetbe kezdünk, amelyben ezúttal a Grace Klinika c. sorozat és a  Spanyol Válogatott lesz a középpontban. Nézzetek be oda is. ;)

http://tangolitayklausz.blogspot.hu/

A Paseo de La Castellana házai közt haladva alig vártam, hogy végre ismét meglássam a Santiago Bernabéut. A stadion méltóságteljesen, mint egy valóságos ékkő áll a híres főút egyik oldalán. Hatalmas betontömbjével méretileg nem, de a jelentőségét tekintve kiemelkedik a körülötte álló házak közül. Dacol az idővel, amióta megálodták, hogy ott legyen és bár kőből épült, de már-már olyan múlhatatlan, mint az idő és halhatatlan, akár történelem, ahogy a klub is, amely ezt a csodálatos épületet birtokolja. A széksorok, a kövek, minden apró elem számos boldog győzelem és fájó vereség vagy épp siker és bukás szemtanúja volt az évek folyamán. Nem egy csillag született már a 4 szögletzászló közt és a játékosok minden egyes verejtékcseppe, boldog-szomorú sóhajtása és örömkiálltása elraktározódott a falak közt, amitől még ma is úgy érzem, hogy ennek az épületnek lelke van. Ott dobog a setimiento madridista szíve. Már erőt vett rajtam a jól ismert izgalom és jól eső bizsergés futott végig a hátamon, ahogy átmentem az úttest túloldalára. Bár már nem egy meccsen jártam ott, mégis minduntalan libabőrössé vált a kezem, amikor a több tízezer szurkolóval együtt araszoltam a bejárathoz. Az utolsó napsugarak egyike ragyogta már csak be az eget, rózsaszínbe vonva az égen kúszó felhőket a stadion felett. Már az ősz utolsó hónapjának elején jártunk és hideg szél söpört végig a parkolón. Összébb húztam a kabátom, aztán rávettem a mezem és megkötöttem a nyakamban lógó sálat. Ezúttal Ana kénytelen volt ismét a sznobok társaságát élvezni, mert a látogatóba érkezett rokonok még erre a meccsre is ki szerettek volna látogatni a hazautazásuk előtt a barátnőm legnagyobb örömére. A jegyem a szokott részre, a Fondo Surba szólt, de nem a szokott helyemre. Egy vállvonással elintéztem a dolgot, aztán belépve a kapun elindultam megkeresni a helyemet. Abban a sorban még senki sem ült, így felkészülve rá, hogy rajtam akarnak majd átmászni, ültem le a kék székre. Majdem a szögletzászlónál volt a helyem, a legalsó szektorban, a pályához közel. Elgondolkozva bámultam a percről-percre jobban megtelő stadiont, amikor is valaki leült a mellettem lévő székre. Nem néztem oda rá, de aztán megszólított.

-         Szia Alejandra! – köszönt, én pedig meglepetten bámultam a mellettem helyet foglaló Jorgét.

-         Jó estét! – fogadtam a köszönését.

-         Tudom, hogy nem indult fényesen a viszonyunk és sejtem, hogy miket gondolhatsz most rólam. Alejandra, én be szoktam látni, ha tévedek és most sikerült nagyon melléfognom. Bocsánatot szeretnék kérni tőled a múltkoriért és hogy ennyire megbántottalak. Tudom, hiba volt pálcát törnöm feletted, pedig meg sem ismertelek még. De érts meg engem is, én csak Gonzalot próbálom megvédeni... Azok után, amit az a Carolina csinált vele... - tartott pár perc szünetet – De most már tudom, hogy te nem vagy olyan, sőt...

-         Megbocsátok Jorge. – mosolyogtam rá –  Borítsunk fátylat rá!

-Rendben. - Láttam az arcán, hogy méretes kő esett le a szívéről, aztán beszélgetni kezdtünk. Eleinte persze még kicsit furcsa volt a helyzet, de minél jobban belemerültünk a beszélgetésbe, annál oldottabb lett a légkör is közöttünk, és olyannyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy észre sem vettük, amikor a csapatok kijöttek melegíteni. Én lettem figyelmes rá, hogy túl nagy lett a mozgolódás a gyepen, a fővárosiak ugyanis pont a hozzánk közelebb eső térfélen kezdték el a bemelegítést. Gonzalo mosolyogva intett nekünk, láthatóan ő is megkönnyebbült, hogy az édesapjával sikerült rendezni a nézeteltérésünket. A tekintetem a pályára szegeztem és figyeltem a bemelegítést. Gonzalo ugyan szerez-e gólt az előttünk álló 90 percben? Mire lesz képes a csapat a meccsen? Madridistaként és Gonzalo Higuaín barátnőjeként is azt szerettem volna, hogy nyerjenek. Ahogy közeledett a kezdési időpont egyre hevesebben kezdett verni a szívem és hirtelen nagyon kényelmetlenné vált a szék is alattam. Ahogy az eredményjelzőként szolgáló kivetítő sarkában az óra 19:59-ről átváltott 20:00-ra, a csapatok is megjelentek a játékoskijáróban. A térfélválasztási ceremónia közben még küldtem egy imát az ég felé és pár perccel azután, hogy az ajkam egy halk ámen hagyta el, megkezdődött a Real Madrid – Málaga bajnoki, amit amíg csak élek, sohasem fogok elfelejteni. Az andalúzok mindenkit megleptek és ahelyett, hogy jó kiscsapat módjára beálltak volna védekezni, felvállalták a támadójátékot, aminek nagyon hamar meglett az eredménye: a 6. percben már gólt ünnepelhetett a maroknyi Málaga szurkoló a Bernabéu egyik legfelső sarkában. A több tízezer madridistával együtt döbbenten és hitetlenkedve csóváltam a fejem, de aztán túlléptem ezen és levéve a nyakamból a sálat rákötöttem a csuklómra és felállva a helyemről az ultrákkal együtt kezdtem el fújni a rigmusokat. Úgy nézett ki, hogy ez hatott, mert nem sokkal ezután izgatottan figyeltük, ahogy a kis brazil hátvédünk, Marcelo kapura lő és a kipattanóra Gonzalo csap rá, hogy kiegyenlítsen. Erre már Jorge is talpra ugrott és egy csontropogtató ölelés után figyeltem tovább a játékot. Az andalúzok abban elég szívósak voltak és ismét megpiszkálták az alvó oroszlánt, mert a 18. percben magukhoz ragadták a vezetést, amit a madridiak nem hagyhattak büntetlenül és megismételték a forgatókönyvet. A sok támadás pedig egy tizenegyes formájában gyümölcsözött, ami egy kezezés után járt. A Málaga tizenhatosánál gyűltek össze a játékosok egy kisebb kupaktanácsba, hogy ki végezze el a büntetőt. Gonzalo vette kezébe a labdát és már a tizenegyesen gondolkozva sétált oda a meszes ponthoz. „Tudom, hogy belővöd!” – súgta valami a szívem mélyén, de nem mondtam ki hangosan, csak az ajkam mozgott. Ugyan rosszul célzott, de a labda mégis bement a kapuba, a csapat pedig megint egyenlített, de a Málaga lelkesedését ez sem tudta letörni. A szünet előtt ráadásul pedig kiállították Ramost, így nem voltak túl rózsásak a Madrid kilátásai a meccs folytatására nézve, a körülöttem ülők pedig arról sutyorogtak, hogy már az is szép teljesítmény lesz, ha a csapat meg tudja őrizni az x-et, egy pontot otthon tartva. A pályán hiába próbálta meg mindenki kihozni magából a legtöbbet, így is becsúszott pár apró hiba a gépezetbe és ezeket az andalúzok igyekeztek is kihasználni. Gago, aki nagyon nagyot játszott, annyira igyekezett, hogy összehozott egy büntetőt a Málaganak. A jobbomon ülő szurkoló pedig el is kezdte szidni szegény argentint, de amikor csúnyán ránéztem abbahagyta. Egyszerre szállt több millió madridista imája az égbe, hogy súgja meg az irányt Ikernek a Szentlélek, de sajnos Odafönn nem értek rá épp és Apoño belőtte, a Málaga pedig aznap este harmadszor szerezte meg a vezetést. A fővárosiak szimpatinzásai közül pedig sokan elindultak a kijárat felé mondván, hogy ezt már elvesztették a fiúk, de nem értek el a lépcső tetejére sem, már fordultak is vissza. A bekapott gól után direkt figyeltem a játékosok arcát, hogy állnak vissza a középkezdéshez. Egyikük sem adta fel, pláne Gonzalo nem. Bár messze volt tőlem, de még így is láttam rajta, hogy annyira elszánt, mint még soha. Fél szemmel a Málaga kapuját méregette és amikor odagurította Raúlnak a labdát, egy pillanatra fel is nézett. Villámgyorsan elfutott a kezdőkörből és már kapta is bogyót, nem vezette sokáig, ott ahol megállt, 30 m-re a kaputól meglendítette a jobb lábát és ragasztott egy hatalmas gólt a hozzánk közelebb eső térfélen. Nem ünnepelt sokáig, felkapta a labdát és visszafutott vele a kezdőkörhöz. Az egyenlítés után a Madrid valósággal szárnyakat kapott, a Málaga pedig kezdett elfáradni. A 77. percben pedig büntetőhöz jutott a hazai csapat, a tizenegyes elvégzését pedig a sértett, vagyis Gonzalo vállalta magára. Ahogy az első tizenegyesnél, most is két kezébe vette a labdát és úgy sétált oda a meszes ponthoz. Teljesen kizárta a külvilágot és valószínűleg ugyanaz futott át az agyán, ami nekem: 3 pont sorsa van a lábában. Amikor nekifutott, becsuktam a szemem és csak akkor nyitottam ki, amikor hallottam, hogy a stadionban először egy csalódott „Huy” felkiáltás tör fel mindenkiből, de aztán láttam, ahogy a kipattanót már a kapuba helyezi megszerezve az aznapi negyedik Madrid gólt. Az önmaga meccsen lőtt negyedik gólját. A visszamaradó percekben le sem ültem és a többi szrukolóval együtt már az időt próbáltuk siettetni, hogy minél előbb vége legyen a meccsnek. A hosszabbítás perceit együtt számoltuk vissza és amikor végre elhangzott a hármas sípszó az egész stadion örömujjongásban tört ki és úgy éltették Gonzalot, aki örömittasan borult a csapattársai nyakába, fogadta a gratulációkat és tapssal köszönte meg a szurkolóknak az éltetést. Láthatóan boldog volt, de még igazán ő sem fogta fel teljesen, hogy mit is tett, igaz én sem, csak sírva borultam Jorge nyakába. 

Azonban gyorsan kapcsoltam és előkotorva a kis kártyámat magam után húztam Higu papát és amennyire csak tudtam, rohantam az öltözők felé. Ahogy megérkeztem a jól ismert folyosóra meglepődve néztem körül, Jorgét sikerült valahol lehagynom, annyira siettem. Már annyira szerettem volna Gonzalo nyakába ugrani, hogy elmondani sem tudtam, de rá még várnom kellett. Mindenki az este hősét akarta mikrofonvégre kapni a pályáról lefelé jövet. Türelmetlenségemben fel-alá kezdtem el sétálni a klubcímeres szőnyegen és a monoton járkálás közben majdnem szó szerint belebotlottam az időközben megérkezett Jorgeba, akinek szünet nélkül csengett a telefonja.

-         Pipita? – dugta ki a fejét Marcelo az öltözőből.

-         Még mindig interjút ad. – válaszoltam.

-Na várj, mindjárt kiszabadítom a riporterek karmai közül! – lépett vissza az öltözőbe, magára vette a mezét és határozott léptekkel megindult a játéktér felé. Megállt Gonzalo mellett és kijelentette, hogy az edző hívatja, sürgősen jelenése van az öltözőben, aztán maga után húzta az argentin. – Meghoztam. – jelentette ki Marcelo, aztán mint aki jól végezte a dolgát visszament az öltözőbe. Először Jorge részesítette egy csontropogtató ölelésben a kisfiát, aztán én is odaléptem hozzá és átkarolt. Az apja az otthoniakat kezdte el tárcsázni, majd kihangosította a telefont és így beszélgettek pár szót, én meg még mindig szipogva támasztottam a fejem a mellkasának. A beszélgetés után Jorge elindult, hogy egy csendesebb sarkot keressen magának, mert a mobilja még mindig csak csengett, csengett és csengett. Átöleltem Gonzalot, már meg akartam végre csókolni, amikor is egy tündéri kisgyerek szaladt neki az ölelkező párosunknak. A biztonságiak már intézkedni akartak, de az argentinom leintette őket, aztán leguggolt a kisfiúhoz, aki csodálattal nézte a focistámat.

-         Szia! Hogy hívnak? – kérdezte meg a kicsit.

-         Felipe. – válaszolt kissé megilletődve, de aztán feltalálta magát – Aláírod ezt nekem? – nyújtott oda egy füzetet Gonzalonak.

-         Persze. – vette át tőle és belelapozott. A keret mindegyik játékosa kapott a füzetben pár lapot, megkereste, hogy melyik szól róla és aláírta, majd visszaadta Felipének.

-         Köszönöm! – mondta halkan.

-         Visszamegyünk a szüleidhez? – kérdeztem meg.

-         Nekem nincsenek szüleim. Egy gyerekotthonból jöttünk el a barátaimmal.-Egy pillanatra egymásra néztünk Gonzaloval. Ugyanarra gondoltunk. -  Nagyon szurkoltunk ám, én kiabáltam a leghangosabban a góloknál! – húzta ki magát Felipe.

-         Akkor adok neked egy ajándékot! – egyenesedett fel Gonza, aztán levette a mezét és átnyújtotta a kisgyereknek. Felipét nagyon boldoggá tette az argentinom ezzel az ajándékkal, ugyanis először magához ölelte a mezt, aztán megfeledkezve a megilletődöttségéről az ismét vele szemben guggoló focistámhoz fordult és majdnem felborította, amikor nyakába ugrott. – Figyelj csak! Hozd ide a többieket is! Megmutatom az öltözőt, jó? – mondta a kissrácnak, amint levegőhöz hagyta jutni.

-         Jó! – kiáltott fel a kisfiú és elengedte Gonzalot.

-         Elkísérlek. Nagyon nagy ez a stadion, nehogy eltévedj. – fogtam kézen a kicsit és elindultunk a kijárat felé.

-         Fáj a lábad? – kérdezte, amikor lépcsőztünk. Még mindig sántítottam a ficam miatt.

-         Igen.

-         Te is fociztál?

-         Nem, én táncoltam és elestem.

-         Egyszer én is elestem az udvaron és fájt, de már nem bibis a lábam.

-         Az a jó! – mosolyogtam rá.

- Ha nagy leszek focista leszek, mint a férjed és sosem leszek sérült. – jelentette ki magabiztosan. Odakinn már vártak rá. Egy magas, hozzám hasonló korú nő türelmetlenül toporgott kezében egy papírral és az arcára volt írva, hogy mennyire aggódik az elveszett báránykáért. A többi gyerek pedig különféle játékokkal próbálta lefoglalni magát. Felipe elengedtem a kezem és odaszaladt hozzájuk a zsákmányával, levegőt se véve hadarta el az előbbieket. Nem nagyon akartak hinni neki, bár a kezéből egy másodpercre sem kiadott mez elbizonytalanyított mindenkit. Odasétáltam a kis csoporthoz, odafordultam a fiatal nőhöz, aki valószínűleg a kísérőjük volt és megerősítettem az invitálás valódiságát.

-         Alejandra Várady vagyok, Gonzalo Higuaín barátnője – mutatkoztam be és különösen jól esett kimondani, hogy kihez is tartozok.– Ott voltam az előbb én is és a labdarúgócsapat szívesen látja a gyerekeket, ha be szeretnének jutni oda, ahová csak nagyon keveseknek adatik meg.

-         Nagyon örülök! Laura Martínez vagyok. – nyújtott kezet – Nos a gyerekeket kell megkérdeznie, hogy be szeretnének-e menni. – mosolygott rám. Láthatóan nagyon megkönnyebbült, mert előkerült Felipe.

- Na kinek van kedve hozzá? – kérdeztem a különféle korosztályokból összetevődött gyerekhadat. A válasz egy egyetemes felkiáltás volt, mi pedig igennek értelmeztük és ismét a stadion belseje felé vettük az irányt. A gyerekek csodálattal néztek körül a már üres stadionban, ami így még nagyobbnak hatott, mint amilyen gigantikus valójában. Bekopogtattam az öltöző ajtaján, mire Iker dugta ki a fejét és kitárta az ajtót előttünk. A látvány, ami a szemem elé tárult nekem is új volt. Ezelőtt még én sem tehettem be a lábam ide, úgyhogy megértettem a gyerekek és Laura érzéseit, hisz ugyanezek kavarogtak bennem is. A játékosok türelmesen állták a gyerekhad ostromát és válaszolgattak a kérdésekre, miközben szorgalmasan osztogatták az aláírásokat. Mosolyogva néztem össze Gonzaloval. Sikerült egy szép estét szereznünk a gyerekeknek, ennél nem is kellett több. Miután Lauráék elmentek meglepetten néztünk körül, Gonza csapattársai is mind elmentek már, mi maradtunk utolsóként a Bernabéu hazai öltözőjében. Gyorsan összepakolt maga után, aztán a játékosoknak fenntartott parkoló felé vettük az irányt. Én direkt kerültem egy kicsit, mert nem akartam interjút adni, Gonzalonak viszont muszáj volt még megállni egy pár szóra a sajtó képviselőinek. Nekitámaszkodtam az Audinak és onnan, a takarásból figyeltem az argentinomat, ahogy türelmesen válaszolgat a felé áradó kérdésekre. Ízlelgettem a szót: mesternégyes, de még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy mit is jelent. Az a 21 éves srác, aki a legszebb mosolyát elővéve beszél az érzéseiről az újságíróknak, ma este egymaga lőtt 4 gólt, hogy ezzel nyerje meg a Madrid a meccset. Hátára vette a csapatot és hős lett...vagyis annál sokkal több! Nem volt kérdés: csillag született ismét a Bernabéu lelátói előtt. Elmondhatatlanul nagy boldogságot éreztem én is és legalább ugyanennyire büszke is voltam Gonzalora, ha nem jobban. Nem sokkal később elköszönt és otthagyta az újságírókat, aztán velem szemben állt meg az autójánál.

-         Fél 12 – pillantottam a karórámra. – Elmegyünk a többiekkel ünnepelni? Te vagy a nap hőse.

-         Menjünk el vacsorázni, mert farkaséhes vagyok! - szállt be az autóba.

-         Utána biztos ne menjünk el bulizni? Te nyerted meg a Madridnak a meccset. – ültem be mellé.

-         Na azért nem csak én voltam pályán ma este, hanem még 10-en ott voltak rajtam kívül. Ha ők nem lettek volna, nem hogy négyet, még egy gólt sem lőttem volna. – javított ki – Különben is fontosabb, hogy nyertünk, mint az, hogy hány gólt szereztem. De nehogy azt hidd, hogy nem örülök, csak még én sem fogtam fel igazán, hogy négyet rúgtam. – nevette el magát, aztán indított. Ahogy kihajtott a Bernabéuból még pár szurkoló megvárta, hogy megéljenezhesse. Megálltunk egy pillanatra és mgköszönte nekik a fogadtatást, aztán kifordultunk a Concha Espinára.

-         Milyen érzés, hogy ez mind neked szól? – kérdeztem meg, amikor megálltunk egy piros lámpánál.

-Megható és irtó jól esik. – mosolygott rám – Félek, hogy ez az egész csak egy álom. A meccs, a 4 gólom, a szurkolók kedvessége és hogy itt vagy mellettem. – fogta meg a kezem egy pár pillanatra, de aztán zöldre váltott a lámpa és elvette a kezét, a tekintetét pedig ismét az útra szegezte. Én csak ott ültem mellette és őt néztem. Már azelőtt is tudtam, hogy Gonzalo nem nagyon illik bele abba a képbe, amit az emberek a híres futballistákról alakítottak ki magukban. Persze fiatal, híres és gazdag, aki egy menő klubcsapatban játszik, de mindez eltörpül amellett a fontosságot tekintve, hogy a nagy többséggel ellentétben ő két lábbal a földön áll. Még most is, amikor egymaga nyerte meg a meccset a Madridnak. Neki nem az a név a fontos, ami a meze hátulján vírit nagy nyomtatott betűkkel, hanem az a címer, ami az elején van, a szíve felett. Madridistaként mégjobban csodálni kezdtem, mint a barátnője pedig méginkább beleszerettem azon az estén. Annyira el voltam merülve a körülötte forgó gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor megérkeztünk a De María étteremhez és leállította a motort.

-         Alejandra, valami baj van? – hallottam meg a hangját, ami visszarántott a valóságba.

-         Nem, csak elgondolkoztam.

-         Min?

-         Rajtad.

-         És mire jutottál?

-         Hogy...-kezdtem volna a válaszba, de Gonzalo mobilja megszólalt, megtörve az idilli pillanatot. Az argentinom megnézte a számot, aztán elutasította a hívást.

- Ezt a vacakot, most kikapcsolom, mert ma éjjel senki és semmi nem érdekel rajtad kívül. – kapcsolta ki a telefont, aztán eltette - Veled akarom megünnepelni a győzelmet és azt, hogy végre visszakaptalak. - hajolt oda hozzám és megcsókolt. Miután szétváltunk, kiszálltunk a kocsiból, aztán besétáltunk Gonzalo kedvenc éttermébe. A személyzet már várta és tettre készen ugrottak oda hozzánk. Akármit kérhetett volna, megtették volna neki, bármiféle különleges dolgot szeretett volna, de ő csak egy asztalt kért, valamelyik csendes sarokban, ahol nem zavarhatott minket senki. Bőséges vacsorát rendeltünk, aztán szépen sorban nekiálltunk a kései vacsorának...

Vacsora után nem mentünk el bulizni, hanem hazafelé vettük az irányt. Az udvaron üldögéltünk a padon és beszélgettünk. Bár az idő kissé hideg volt, mégsem fáztunk, sőt még jól is esett érezni a hideg szél simogatását.

-         Annyira tündéri volt Felipe, nem? – kérdeztem Gonzalot.

-         De. A többi gyerek is az volt. Fel nem foghatom, hogy miért nem kellettek a szüleiknek. Hiába gondoskodnak róluk nagyon jól, van amit még így sem tudnak pótolni.

-         Tudom. –sóhajtottam egyet – Bárcsak tudnék valahogy segíteni nekik, hogy elfelejtsék legalább egy pár órára, hogy hogy is élnek.

-         Nekem van egy ötletem. Majd beszélek Sergékkel róla. – jelentette ki – Viszont ha szeretnéd meglátogathatnánk őket.

-         Laura megadta a számát, majd felhívom.

-         Most másfél hétig úgysem lesz dolgom. – utalt a válogatott meccsek miatti szünetre – Bár ebből csak egy fél hét lesz, amikor ráérek, ha minden igaz. – nézett rám huncutul.

-         Mész valahová? – kérdeztem.

-         Nem megyek, hanem megyünk, de csak, ha van kedved hozzá.

-         Hová akarsz elvinni? – kaptam fel a fejem.

-         Buenos Airesbe természetesen. – húzta ki magát. – És ha már Argentínában vagyunk, egy hétvégére elviszlek Saltába. Van ott egy szép estancia, ilyenkor pedig csak még gyönyörűbb ott minden, mert nálunk tavasz van. Kibérelem és csak mi ketten leszünk ott. Mit szólsz? – próbálta leolvasni az arcomról a választ.

-         Komolyan mondod? Még sohasem voltam Argentínában.

-         Akkor itt az ideje, hogy megismerd! Na eljössz velem?

-         Ilyen hülye kérdéseket is csak te tudsz feltenni! Még szép, hogy elmegyek!

- Reméltem, hogy igent mondasz. Na de most már menjünk be, mert megfázol. –állt fel a padról én pedig követtem a példáját. Beléptünk a kellemes hőmérsékletű előszobába, ahol letettük a kabátokat. Gonzalo még szöszmötölt kicsit, mert valamit keresett az egyik szatyorban, én pedig a hálószoba felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, hogy veszek egy frissítő zuhanyt, ezért előszedtem az alvócuccomat, aztán bementem a a fürdőszobába. A vízet a számomra kellemes hőmérsékletűre állítottam és csak folyattam magamra a vízet.

- Van még itt egy hely? - lépett be mellém Gonzalo, a zuhanyfülkébe, 2 karja pedig puha bilincsként fonódott a derekam köré.

- Ha összehúzzuk magunkat, talán elférünk.

- Abban nem lesz hiba. –jegyezte meg - Olyan gyönyörű vagy. -  Suttogta a fülembe, aztán az ajkával végigsúrolta a nyakam vonalát, amitől hirtelen elemi erővel tört rám a vágy. Ha nem tartott volna a karjaiban, biztosan nem bírtak volna el a lábaim maguktól. Az argentin talán megérezte, hogy egész testemben megremegtem az előbbitől, mert egy elégedett mosoly ült ki az arcára. Elengedett én pedig szembefordultam vele.

- Azért te sem panaszkodhatsz. – néztem végig az argentinon, akinek meztelen testét átmosták a vízcseppek és így még csábítóbb volt, mint a tiltott gyümölcs az édenkertből. Ez csak olaj volt, az amúgy is nagy lángon égő tűzre, minden egyes porcikám kívánta az érintését, de olyannyira, hogy még magam is meglepődtem a bennem tomboló vágy irtózatos erején. Gonzalo szája ismét huncut mosolyra húzodott. Végtelenül hosszúnak tűnő perceken át csak néztük egymást a ránk telepedő vihar előtti csendben. A szeme vágytól csillogott, miközben a vízcseppek még mindig csak záporoztak ránk. Szememmel végigkövettem az egyik csepp útját, ahogy a hajáról lecsöppenve elindul végig az arcán, onnan le a nyakán és kisebb kanyart téve végigfolyik az izmos mellkasán. Közelebb húzódtam hozzá, mire ő még ennél is jobban magához vont, én pedig azonnal megéreztem vágyai bizonyítékát. Beharaptam az alsó ajkam és az ujjammal végigkövettem az előbbi vízcsepp útját, miközben Gonzalo keze fel-alá járt a hátamon, aztán rácsapott az ajkamra, minden érzését belesűrítve a csókba. Hátam a hideg csempének nyomódott, de ekkorra már Gonzalo érintésén kívül semmi mást nem érzékeltem a külvilágból. Az egyik lábammal átkulcsoltam a derekát, mire ő a kezét egyre feljebb csúsztatta a combomon. Lassan csinálta, de mégis őrjítő volt, pláne úgy, hogy hol a nyakamat csókolgatta, hol pedig visszatért a számhoz. Szinte már úgy szomjaztam minden egyes apró érintésére, csókjára és arra, amit csak adni képes, mint a sivatagban eltévedt vándor a vízre. Hogy én se legyek teljesen tétlen, elkezdtem a nyakát csókolgatni és néhol apróbbakat beleharapni, amit láthatóan és érezhetően igencsak élvezett, hogy aztán minden szenvedélyét és szerelmét a csókba öntve, ismét rácsapott az ajkamra, aztán megéreztem őt magamban. Először lassan és finomkodva kezdtünk el mozogni, fokozatosan gyorsítva a tempón. Egyre jobban éreztük egymást, a szenvedély hullámai pedig átcsaptak a fejünk felett, aztán jött a könyvekből és filmekből már jól ismert robbanás és fehér fény, amely mellett minden megszűnt egy pillanatra. Még utána egy jó ideig ott álltunk összeölelkezve a zuhany alatt, miközben még mindig kapkodva vettük a levegőt. Kezem a mellkasán pihent és a tenyerem alatt éreztem, ahogy majd kiugrik a szíve a helyéről. Gonzalo elzárta a vizet és egy hatalmas méretű törülközőbe beteker mind a kettőnket. Éreztem, hogy itt még nincs vége az előbb történteknek. Gyengéden letett az ágyra a hálószobában és kicsomagolt a törülközőből. Ahogy ledobta a földről és szabaddá vált alattunk az ágynemű, vizes lett a testünk nyomán, de ez nem nagyon zavart minket. Felkönyököltem a fektemből, Gonzalo pedig fölém hajolt.

- Még egy napot nem bírtam volna ki nélküled.

- Már féltem, hogy soha nem békülsz ki velem.

- Idióta voltam

- Most már nem lényeges. Itt vagy mellettem.

- Te pedig csak az enyém vagy. Szeretlek kupakos csajszi!

- Kettővel jobban, Mister augusztus 24! – cirogattam meg az arcát, mire gyengéden megcsókolt és visszahanyatlottunk az ágyra. Számunkra még nem volt vége ennek a mámoros éjszakának....