Un sueno en realidad I. - 27.fejezet

Sziasztok!

Először is meghoztam az új részt, jó olvasást kívánok hozzá!:)

Másodszor pedig szeretnék elnézést kérni, ugyanis kicsit lemaradásban vagyok az olvasással és kommenteléssel. 2 napig betegeskedtem, ezért a csúszás, de minél hamarabb igyekszem pótolni a lemaradásomat. :)

puszi:

Detti

Másnap, ahogy elvegyülve a csapatom tagjai között tébláboltam a szálloda éttermében, a gazdagon megrakott svédasztal körül, hogy összeválogassam a reggelimet, kakukktojásnak éreztem magam a sok kipihent és friss táncos között. A szemem alatti hatalmas táskák árulkodtak róla, hogy egyáltalán nem volt jó az éjszakám. A legtöbb időt a plafon bámulásával töltöttem, mert képtelen voltam aludni. Tudtam, hogy ma találkozni fogok Gonzaloval és nagyon féltem ettől. A reggelimből is alig csipegettem valamit, aztán félretoltam a tányért és lehajtva 2 csésze kávét visszamentem a szobámba. Leheveredtem az ágyra és megpróbltam elképzelni, hogy hogyan fog lezajlani ez a találkozás. Levegőnek néz és egy szó nélkül elmegy mellettem? Még egyszer a fejemhez vágja azt, amit Zaragozában és utána megy el? Meghallgat majd egyáltalán? Persze megértettem az érzéseit, mert ha fordított esetben történt volna a dolog, én is ugyanígy viselkednék, de ugyanakkor piszkosul fájt is. Túl naiv voltam és ezzel tönkretettem mindent... Halk kopogtatás zavart meg, én pedig felkeltem az ágyról és mentem ajtót nyitni.

- Alejandra, nem megyünk próbálni? – kérdezte az egyik táncosom.

- Miért, már annyi az idő? – néztem rá a karórámra. – Hű! Dehogynem, máris megyek. Várjatok meg a hallban! – csuktam be az ajtót és gyorsan átvettem a melegítőmet és lesiettem a többiekhez. Együtt sétáltunk át a csak pár percnyi sétára található stadionhoz. Séta közben megint csak ráébredtem, hogy imádom ezt a várost. A házak közt megbúvó apró parkokat, a gyönyörű tereket, a kedves embereket meg úgy mindent és elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy valószínűleg költöznöm kell majd. Zaragoza is szép város ugyan, de Madridnak a nyomába sem érhet, hisz a spanyol fővároshoz köt minden. Lépésről-lépésre értünk közelebb a Real Madrid hatalmas stadionjához, én pedig elmosolyodtam, de a gombóc ott volt a torkomban. Még csak pár hónapja éltem külföldön és jártam rendszeresen meccsre, de már akkor annyi mindent átélhettem a lelátón, ami boldoggá tett! Belépve a Bernabeuba , rögtön megkerestem az illetékest és megkérdeztem, hogy hová pakolhatnánk le. Válaszul a kezembe nyomott egy kulcsot és el akart kísérni, de én nem hagytam, mert tökéletesen kiismertem magam a stadion útvesztőiben. Elmondta, hogy melyik ajtót nyitja a kulcs, aztán visszamentem a csapatomhoz és lesétáltunk az öltözők környékére. Egy kisebb szobát alakítottak át a számunkra a hazai öltözőtől pár lépisnyire. Lepakoltuk a táskáinkat, aztán átsétálva a klubcímeres szőnyegen a játékoskijárón keresztül kimentünk a pályára.  Még így is lélegzetelálító látványt nyújtott a szentély, pedig a karbantartó személyzeten és rajtunk kívül senki sem tartózkodott benn. Rövid bemelegítés meg a hosszabbítóval való bűvészkedés után bekapcsoltam a zenét és próbálni kezdtünk. Nagyon jó volt a koreográfia és mindenki igyekezett a maximumot nyújtani tánc közben, de mégis úgy éreztem, hogy valami hiányzik belőle. Elhatároztam, hogy még párszor eltáncoltatom velük ezt és megpróbálom kitalálni, hogy hol van benne a hiba. Karbatett kézzel és a derekamra kötött pulóverrel álltam a csapatommal szemben, árgus szemekkel figyelve az előadásukat, de akkor sem jöttem rá, hogy hol a bibi, ezért inkább én is beálltam a következő ismétlésnél. Már az utolsó lépéseket táncoltuk, amikor egy pillanatra oldalra néztem, a játékoskijáró felé és a tekintetem Gonzaloéval akadt össze. A szívem hevesebben kezdett verni és éreztem, hogy elönt az izgalom. Ugyan mit akarhat? A tánc végén megtapsoltam a táncosaimat, aztán elengedtem őket én pedig nyakamba dobtam a törülközőm, leültem a kispadra és ittam egy korty ásványvizet.

-         Még sohasem láttalak munka közben. – jött oda hozzám és az arcára volt írva, hogy mit gondol rólam.

-         Hát most láttál.

-         Azt hittem, hogy a lovagod is itt lesz ... olyan jól összeilletek!

-         Gonzalo...

-         Nem, ne mondj semmit! – szakított félbe. - Nem érdekel a magyarázkodásod.

-         Csak azt akartam kérdezni, hogy mit akarsz tőlem... – kortyoltam bele ismét a vízbe, mintha azzal le tudnám nyelni a torkomat szorongató gombócot.

-         Emlékszel rá, hogy mit mondtam neked Zaragozában? – bólintottam. Minden éjjel órákat jár ezen az agyam... – Szóval mikor jössz a cuccaidért?

-         Miiiiiiiii??????? – köptem ki a vízet, ami a számban volt.

-         Csak mert akkorra szervezek magamnak valami programot.

-         Most komolyan azért jöttél, hogy megmondd, hogy minél előbb húzzak el?!

-         Miért? Mi mást vártál?

-         Azt, hogy egyszer meghallgass. 4 napja fújod a magadét, amit meg is értek, de annyi nekem is jár, hogy elmondhassam, hogy mi hogy történt.

-         Ha meséket akarok hallani, átkapcsolom a tévét a gyerekcsatornára.

-         De csak egyszer adnál 5 percet! Csak egyszer! Tudom, hogy mit gondolsz erről az egészről és az amit elmondanék a legrosszabb menetegetőzésnek hatna, de nem így van. Bármire megesküszöm neked, hogy nem az és nem úgy történt, ahogy azt te gondolod.

-         Szerintem elég egyértelmű volt a helyzet. Erősen hiányos öltözetben, félreérthetetlen pózban a szállodai szobás ágyában gyűrted a lepedőt az új lovagoddal. Lelepleztek, úgyhogy megléptél Zaragozába és már aznap este összefeküdtél egy pasassal. Szép! Látom könnyen lecseréltél...ő biztos valami fejes és előbb bejuttatt majd a táncosok krémjébe.

-         Nem hiszem el, hogy elhiszed azt, amit mondasz. – hajtottam le a fejem és éreztem, hogy könnyek kezdik el áztatni az arcomat.

-         Most jön a melodráma és a könnyek? Ezt inkább kihagyom, kössz! Szóval majd küldj egy sms-t, hogy mikor ne legyek otthon! – fordult sarkon, aztán elsietett.

-         A hétközi forduló meccsnapján elmegyek a cuccaimért. – kiabáltam utána.

- Oké.- hangzott a játékoskijáróból a távolodó lépteivel együtt. Mérgemben odavágtam a kispadhoz a törülközőt és felpattantam. Bependerültem oda, ahol pár perccel ezelőtt még a csapatom próbálta a koreográfiát. Bekapcsoltam a zenét, először az Its my life-ra és minden érzésemet beleadva táncoltam, mint mindig, amikor valami problémám volt. Az albumon a következő track volt az a dal, amire a koreográfiát készítettük. Elhatároztam, hogy addig nem mozdulok onnan, amíg meg nem találom a hibát benne, de hiába akartam koncentrálni, a gondolataim egyfolytában az előbb történteken jártak és ennek meg is lett az eredménye. Megpróbálkoztam egy olyan elemmel, amit még nem tudtam biztosan, de úgy éreztem, hogy a dühöm majd szárnyakat ad. Nekifutottam és felugrottam spárgába, de a földet érést valahogy elszámítottam és rögtön ahogy talajt értem iszonyatos fájdalom hasított a bal bokámba. Akkorát ordítottam kínomban, hogy szerintem még a Castellanán is meghallották a forgalom ellenére. Ott feküdtem, összeszorított szájjal és csukott szemmel a fájós bokámat fogva a gyep közepén, amikor észrevettem, hogy valaki leguggol mellém.

-         Mi történt? Jól vagy?– hallottam meg Gonzalo hangját mire rögtön kipattant a szemem és a legnagyobb meglepetésemre, láttam, hogy ott térdelt mellettem az argentin. Már kezdtem azt hinni, hogy a fájdalomtól hallucinálok...

-         Úgy nézek ki? – ültem fel, de rögtön visszahanyatlottam a fejem fogva. – Az előbb még a hátad közepére se kívántál, most meg hirtelen érdekel, hogy mi van velem?

-         Most siesta van, majd pár óra múlva jönnek fellocsolni a pályát, addig felőlem feküdhetsz itt egyedül, ha neked úgy jobb. – állt volna fel. - Rajtunk kívül meg a médiásokon kívül senki sincs a stadionban, csak úgy mondom. De az utóbbiak most épp nagyokat vitatkoznak arról, hogy melyik profilból mutat jobban Serg.

-         Várj! – fogtam meg a karját.

-         Jól van. – húzta el a kezét.

-         A bal bokám fáj, azt hiszem kificamodott.

-         Mindjárt leveszem a cipőd és meglátjuk. – feltűrte a lábszármelegítőmet, kikötötte a cipőt és amennyire óvatósan csak tudta lehúzta a lábamról.

-         Te szadista állat! – ordítottam még egyet a művelet közben– Tudom, hogy utálsz, de ez azért már túlzás!

-         -Tudod, ez most nem az a pillanat, hogy kimutassuk az érzelmeinket egymásnak. – vizsgálgatta meg a lábam. – Nagyon csúnyán feldagadt. Fel bírsz állni?

-         -Talán az még megy. – bólintottam.

-         Gyere! – nyújtotta a kezét és felhúzott – Rá bírsz lépni?

-         Nem. – ráztam meg a fejem. Ahogy letettem a földre a bal lábam, máris belenyílalt a fájdalom.

-         Beviszlek a kórházba. – jelentette ki, én pedig rátámaszkodtam és fél lábon elugráltam a játékoskijáróig, miközben majd megőrültem Gonzalo közelségétől. – Itt nem fogsz tudni lebicegni, aztán megint fel. – álltunk meg az öltözőkhöz vezető lépcsőnél. – Remélem nem híztál sokat, amióta utoljára cipeltelek.

-         Mi?

-         Itt maradnál inkább?

-         Nem.

-         Akkor karold át a nyakam, mert ha leejtelek, akkkor végigpattogsz a lépcsőn is. – kapott a karjaiba, én pedig megpróbáltam visszapislogni pár könnycseppet.

- Örülnél neki, nem? – kérdeztem, mire egy pillanatra nagyon csúnyán nézett rám. Lassan lépkedett le a meredek lépcsőkön és ahogy leért a pályához vezető lépcsőkön odahúzott egy széket, aztán letett egy kicsit, hogy pihenjen. Két kezét a szék karfáján nyugtatta és lehajtott fejjel zihált, miközben erőt gyüjtött a következő lépcsőzéshez.

- Most így akarsz kicipelni a stadionból?

- Felőlem jöhetsz négykézláb is. – jegyezte meg félrefordított fejjel. A világért sem nézett volna rám, én pedig úgy éreztem, hogy a spanyol inkvizicíó kínzási módszerei a kanyarban sem voltak ahhoz képest, amit éreztem. Ott volt tőlem pár centire, de mégis nagyon messze...

- Gyere, felviszlek a lépcsőn! – nézett rám, pont a szemembe én pedig ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy megcsókoljam. Amikor megint átkaroltam a nyakát, még jobban magamhoz húztam és addig ügyeskedtem, amíg el nem értem a száját. Egyszerűen nem bírtam tovább. Már majdnem viszonozta, amikor valami bekattanhatott neki és úgy pattant fel, mint egy gumilabda. – Ha azt hiszed, hogy ennyivel elfelejtem, tévedsz! És többet ilyesmi eszedbe ne jusson! – figyelmeztetett, aztán ismét felkapott és amennyire tudott, felsietett velem a lépcsőn. Ahogy felértünk talpra állított és csak annyira állt közel hozzám, hogy ha valamiben meg kell kapaszkodnom, elérjem. Bepakolt az Audiba, aztán indított. Az út csendben telt, mert én féltem még megszólalni is az előbbi után, ezért a Castellana forgatagát bámultam. Pedig nem egy kérdésem lett volna hozzá, ugyanis én is olvastam az elmúlt napokban a sajtót és mondanivalóm is nem egy akadt, de úgysem hallgatott volna meg. Még így sem. Ahogy megérkeztünk a Gregorio Marañonba, kisegített az autóból és bekísért az épületbe, onnan pedig be az egyik vizsgálóba. Elküldtek röntgenre, aztán visszavittek, én pedig egyedül feküdtem az egyik üres ágyon és megint a sírást próbáltam visszatartani, mert egy férfi sem érdemel könnyet....

Gonzalo a folyosón ült az egyik széken a vizsgáló ajtajánál és egy számot tárcsázott a telefonján.

-         Helló! – köszönt Ana a vonal másik végén.

-         Hola! Most ráérsz?

-         Igen. Miért?

-         A barátnőd össze kéne szedned. Itt van a Marañonban.

-         Dios mio! Alejandra? Mi történt vele? Ugye nincs komoly baja? – kezdte el az argentint faggatni Ana.

-         Ne aggódj, valószínűleg csak kificamodott a bokája. Semmi súlyos.

- Azonnal megyek. Addig el ne mozdulj onnan, amíg oda nem értem! – nyomta ki köszönés nélkül a telefont a spanyol lány. Gonzalo is megnyomta a piros gombot, aztán visszacsúsztatta a telefont a nadrágja zsebébe. Hátradőlt a széken és a fejét a falnak támasztva sóhajtott egy nagyot. Megpróbálta elterelni a gondolatait Alejandráról és csak az esti meccsre gondolni, ahol kezdőként fog pályára lépni. Mi is hangzott el az elmúlt napi értekezleten, mire figyeljen oda? Valószínűleg a legjobb kötésű hátvédet fogják ráállítani, mert  amióta a Bilbaonak hintett egy duplát, nem bízzák a véletlenre az őrzését. Biztos provokálni is fogják, de el kell majd engednie majd a füle mellett, bármit is mondanak, pedig az elmúlt napokban bőven adott alapot nekik, hogy legyen miért beszólniuk. Még a gyorshajtásért kapott pénzbírságát is megírták a lapok, nem beszélve a többi dologról. És mindezt miért? Mert nem akart Alejandrára és arra a zaragozai estére gondolni, amikor minden összeomlott. A gondolataiból egy hangos fékcsikorgás rángatta ki. „Joder! Én voltam itt előbb!” – förmedt rá valakire Ana, aztán belépett az épületbe és ahogy kiszúrta az argentint, felé vette az irányt. Köszönt majd leült mellé.

-         Én akkor megyek is. – Gonzalo készült volna felállni, de Ana megfogta a karját.

-         Maradj még egy kicsit! Beszélni szeretnék veled.

-         Nekem mennem kell, összetartás lesz tudod...

-         Ne felejtsd el, hogy Sesével élek egy fedél alatt és nagyon jól tudom, hogy addig még bőven van időd.

-         Na jó. Hallgatlak! –adta meg magát az argentin.

-         Nem nagyon akarom az orrom a magánügyetekbe ütni, de mint a te barátod és Alejandra barátja is... – kezdett a mondókájába.

-         Most épp azt teszed. – fintorgott.

-         Gonzalo, végig fogsz hallgatni ha tetszik az amit mondok, ha nem! Nem érdekel az sem ha utána többet egy büdös szót sem fogsz hozzám szólni.  Ne akard, hogy agyamra ugorjon a tigris hormon, mert akkor te is a kórház vendégszeretét fogod egy darabig élvezni!

-         Mondd, aztán hagy menjek!

-         Így már mindjárt más! Én ott voltam Zaragozában aznap, amikor ez az egész történt. Éjjel zokogva hívott fel Alejandra és elmesélte, hogy mi történt. Tudom, hogy nekem sohasem hazudna...és neked sem. Nézd, tudom, hogy nem jelent örömet felidézni azt az estét, de annyi neki is jár, hogy egyszer elmesélhesse az egészet a saját szemszögéből. Igazságtalan vagy vele szemben, mert nem engeded neki, hogy megmagyarázza.

-         Mit akar rajta megmagyarázni? Mit? Azt, hogy csak tesztelték, hogy kibírja-e az ágy mindkettőjüket? Vagy az a pasas csak közelről tanulmányozta az anyajegyeit? Különben sem érdekel, hogy mit csinál. Szabad, független nő, ahhoz kezd magával, amihez csak akar, egy a lényeg, én ne legyek benne.

-         De igenis érdekel!

-         De nem!

-         Akkor miért kerülsz 2 naponta címlapra? Mi másért bulizol hajnalig és iszod le magad a sárga földig? Én már jó ideje ismerlek és sosem vislekedtél így.

-         Csak szórakozni szerettem volna.Ez is bűn?

-         Nem, te nem szórakozni akarsz, hanem el akarod felejteni.

-         És ha igen? Én tényleg szerettem...

-         És még mindig szereted. Csak a vak nem látja. Ha elfogadsz egy tanácsot, nem hagyod ilyen könnyen veszni.

-         Most már végighallgattalak, elmehetek? Még össze kell pakolnom. – pattant fel Gonzalo, aztán meg sem várva Ana válaszát odabökött neki egy sziát és elsietett....

Egy hosszabb várakozás után nyílt az ajtó, mire odakaptam a fejem és az orvost láttam belépni a szobába, kezében a röntgenfelvételekkel. Hosszasan tanulmányozta a felvételeket, aztán letette őket az ágyra és végigtapogatta a bokámat. A diagnózis szerint szerencsére megúsztam egy ficammal. Szorosan befáslizták a lábam, aztán végre elengedtek. Amikor kibicegtem az ajtón, kezemben a leleteimmel, nagy meglepetésemre Anát láttam az ajtónál álldogálni.

- Hola Amiga! Gyere, majd én elviszlek. – mosolygott rám...