„Álomból valóság,pokolból mennyország úgy lesz ha van hozzá elég erőd” –kezdtem el dúdolni az erkélyen ülve a régi dalt. Kinyújtoztattam az összes tagom az egyik fonott kerti fotelben és élvezem a langyos éji szellő cirogatását. Nagyokat kortyoltam a meleg kakaóból,ami tudom elég gyerekes dolog,de nálam még felnőttként is hat a finomság varázsa,amikor nem tudok aludni. Ezen a szép kora őszi estén is elkerült az álom. Lábam visszabújtattam a papucsba és odacsoszogtam a hálószoba ajtajához. Benéztem és a táncoló függöny mögött láttam,ahogy békésen szendereg a párom. Mosolyogva néztem egy darabig,aztán visszaültem a fotelbe. Feltekintettem az égre,ahol ezüstösen csillogot a hold és körülötte a milliónyi csillag,aztán kiittam a bögréből az utolsó cseppet is,majd letettem az asztalra és újra dúdolni kezdtem: ”Álomból valóság”,közben pedig csendben visszaosontam a hálószobába,aztán bebújtam mellé. Egy pillanatra felébredt és a beszűrödő holdfényben láttam,ahogy kissé kómásan rámmosolygott.Közelebb húzodtam hozzá ő pedig átölelt és folytatta tovább az alvást. Fejem a mellkasán nyugtatva hallgattam a szívverését és végigpörgettem gondolatban az addigi közös életünk megannyi emlékképét. Akár az első számú mottóm is lehetne: „Álomból valóság”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése